Lakodalmas éjszakákon, élőújságokat követő, hosszúra nyúlt mulatságokon és egyéb alkalmakkor, tisztességtelenül sok pálinka elfogyasztása után düh-dúrban – miként ő nevezte – kezdte harsogni az általa százszámra ismert dalokat-nótákat. Nem holmi meggylerázósakat, hanem a katonanótákat, évszázados dallamokat, amelyeket javarészt még gyerekkorában „lesett el” a felnőttek társaságában, s később gyakran föladta a leckét a zenekaroknak is, főként az újabb koriaknak.
Simon Pistát inkább e vidám-bús esték alkalmával ismerték meg a „kívülálló” emberek, s ha olykor meg is jegyezték, hogy „ez minden nótát tud”, igazán mégis az a tudása volt lenyűgöző, amit nem „kiáltott világgá”, csak csendes társalgások alkalmával került felszínre. Az talán még nem is nagyon keltette föl társaságának a figyelmét, amikor valahol a bánáti határban fák, cserjék és virágok latin nevét sorolva elmagyarázta különleges tulajdonságaikat, hiszen egy kertészmérnöktől ez elvárható; igaz ugyan, hogy vizsga alkalmával nem a síksági növények szerepeltek a kérdések között: tanára Mosztár környékén gyűjtött össze nyalábnyit, s azokat tette diákjai elé. Alkalmi társaságát sokkal inkább történelmi tudása és irodalomismerete nyűgözte le. Tudott ő mesélni egy elhagyatott bakterházról, a visszahajlított sínek láttán a Bánság egykori vasútforgalmának a virágzásáról, az Aranka fölött álló kilenclyukú hídról, miként a távoliról, a legendák által övezett mosztáriról is. Közelebbi ismerősei számára köztudott volt, hogy gyökerei, melyek Bánáthoz kötötték, fölszívták szinte az összes fontosnak vélt ismeretet rajongásig szeretett szülőföldjéről, különösképpen a „szögedi nemzet”-ről, az viszont soha nem került szóba, hogy miként s miért éppen II. Rákóczi Ferenc vált számára eszményképszerű történelmi alakká.
Több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor első alkalommal utaztam Munkácsra, s az internet még szerény szolgáltatást nyújtott számomra, ő könnyedén eligazított: mesélt a várról, Zrínyi Ilona hősies kiállásáról és az akkor még gyerek Rákócziról. Valamivel később a Márvány-tenger partján, Rodostóban járt a Fejedelem emlékét idézni, és a Rákóczi Múzeumba épp akkor érkezett egy magyarországi turistacsoport is. Ő gyorsan átvette a szót – mert a fejedelemről mégsem szabad alapiskolás szinten megemlékezni –, és előadásának végén vele együtt könnyeztek a látogatók.
Talán ugyanazt jelentette számára Ady az irodalomban, amit Rákóczi a történelemben, s az előbbihez való kötődés – nem elvitatva költői nagyságát – könnyen megmagyarázható, hiszen közeli vidéken született és alkotott, akkoriban egyazon országhoz tartozva: az egykori Érmindszent vagy Adyfalva és Nagyvárad sem esik messze Csókától. És némely alkalomkor, amikor éppen együtt autóztunk, megesett, hogy Szloboda János magyartanárral Ady-verseket mondtak szellemi frissítőként, egymást követve, mint más alkalommal a nóták, s amikor „elfogytak”, sorjázhattak tovább egyéb költők, iskolányi gyerek versismeretét kimerítve.
Persze az is érthető, hogy miért mesélt nagy előszeretettel Bartókról, ha tudjuk, hogy ő is e vidék szülötte, a már említett Aranka menti Nagyszentmiklósé.
Móra Ferencről azért is illik sokat tudni, mert Csóka környékén is végzett régészeti ásatásokat, Kálmány Lajos lelkész pedig népköltészeti gyűjtésével szolgált rá az ismertségre. Kár volna megfeledkezni a verseci születésű Herczeg Ferencről, az „írófejedelemről”, akit Nobel-díjra is jelöltek. Ha most mindannyiukról mesélhetne Simon Pista, könnyen tudatosodhatna bennünk: korántsem olyan sivár ennek a vidéknek a szellemi múltja, miként azt könnyen igyekszünk elhinni, miközben ő menteni és őrizni akarta.
Cs. Simon István
Adhatnál aranyhalat
Adj a maradónak
maradéktalan nyugalmat,
hitet, évelőt.
Adj a tetőnek mohát,
a mohának meg zilálatlan háztetőt.
Hozd hozzánk közelebb
a varázslatos Krassó-Szörényt,
és adhatnál
a Karasba aranyhalat.
a Tercesbe meg éneklő szirént.
Adj a vörös vonalon
inneni Bánátnak
egy magyar lapot
(a Torontál helyett
új arcút, serényt),
hogy ne vesszen el a szavunk
és a zenénk,
hogy ne irthassák ki génjeinkből
a maradék reményt.
Adj, hogy magunkat mi is
jobban adhassuk...
Adj, vagy
legalább legyél a közelünkben,
ha már nem fordulsz felénk.
