Azt mondják, az idő megszépíti az emlékeket. Ez minden bizonnyal így van, hiszen ma már, fél évszázad távlatából, nem tűnik olyan keserűnek az a nap, amikor a negyvenhat éves apám egy június végi napon közölte, hogy „elállított” a cséplőgéphez segédzsákosnak. Amint mondta, ő már dolgozott eleget, ideje, hogy én is kenyeret keressek.
Amióta az eszemet tudtam, minden évben, a többi gyerekkel együtt, végigkísértük a cséplőgépek vándorlását egyik udvarból a másikba. Igaz, a kapun belülre sehol sem mehettünk. Vagy a gazda, vagy a cséplőmunkások kizavartak bennünket, mondván, ne lábatlankodjunk ott, ahol a felnőttek dolgoznak. Talán ezért vártam türelmetlenül, hogy mikor állhatok a bandába. A „beavatásom” esztendejéből azonban egy halvány emlékkép sem ragadt meg bennem. Jóformán még gyerek voltam, s szívesebben olvastam volna egész nyáron, ahogyan a korábbi esztendőkben múlattam a vakáció napjait.
A következő évben már zsákossá avanzsáltam. Ma sem értem, a gépész, a két etető, a tíz villás, a hat félrészes asszony és a segédzsákos hogyan tekinthettek velük egyenrangúnak. Talán azért, mert feltételezték, hogy apám megtanított a „szakmára”, hiszen ő mindig zsákos volt a gépnél. Soha villás, aki a búzakazalról a dobra hajigálta a kévéket, vagy a szalmakazalon nyelte volna a maró port. A zsáknál viszonylag kényelmesen lehetett múlatni az időt. Csak számolni kellett tudni, s abban nem volt hiba. Másrészt, esetleg a javamra szólt, hogy akkor fejeztem be a középiskola második osztályát, és hát írástudónak számítottam.
Nem a mi falunkban dolgoztunk. Hogyan is dolgozhattunk volna, hiszen abban az évben fatornyos hazám ötvenegy bandát állított ki, akiknek legnagyobb része valamelyik módosabb szerb vagy román gazdának húzta majd három hétig az igát.
A mi gépgazdánk homokbálványosi volt, s a torony iránti „szomszédos” Gályára kapott azon a nyáron munkaengedélyt.
Akkoriban nem volt divat az embereket nemzeti hovatartozásuk szerint osztályozni, szeretni vagy nem szeretni. A nacionalista megnyilvánulásokat csírájában elfojtotta a titói rezsim. Részen ezért, másrészt meg azért nem számított, hogy a magyar banda egy színtiszta szerb faluba ment dolgozni, mert a munka sürgetett; a gályai parasztok a falu végén lesték, jön-e már a „vršalica”, vagyis a cséplőgép, hiszen az igazi kenyércsatára a cséplés tette fel a papkévét. Hiába rakták volna ugyanis minden udvarban kazalba a gabonát, ha beköszönt a hetes eső, a cséplőgép pedig nem jön.
Örömmel vártak hát bennünket. Sőt már reggel tudták, hogy Székelről elindultunk. A traktor után kapcsoltuk a dobot, mögé az elevátort, majd ezt követte egy rozzant pótkocsi. Ilyen vontatvánnyal nem kockáztathattuk a kövesúton való vándorlást, meg amúgy, toronyiránt, a dűlőutakon jóval közelebb volt az úti cél.
Reggel vettük nyakunkba a világot, s mégis késő délutánra értünk Gályára. Az átzötyögött, átgyalogolt fél nap után sem volt pihenő. A falu szélén sebtében szétkapcsoltuk a gépeket, és behúzattunk az első udvarba. A gazda nem tudott hova lenni örömében, hogy estére már padláson lesz a jó, kemény magú bánkúti búza.
Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem arra a napra. Szerda késő délután volt, s már húzatáskor láttuk, hogy ott fogunk éjszakázni. Három hatalmas kazal „lemóriskálása” nem gyerekjáték! Meg abban az évben, negyvenkilenc esztendővel ezelőtt, jó termés ígérkezett.
Másfél kazallal végeztük vacsoraidőig.
Felénk az volt a szokás, hogy minden hold búza után négy embernek volt köteles egyszer enni adni a gazda. Sötétedés előtt megterítettek hát az egész bandának. Savanyú levest hoztak, sok baromfihússal, meg némi salátát melléje. Ettünk is mindannyian annak rendje és módja szerint, hiszen igencsak mögöttünk volt a még otthon elfogyasztott früstök.
Teli has ide vagy oda, vacsora után folytattuk a munkát. Tizenegy óra tájban a bandagazda elharsogta a várva várt ordrét:
– Fajront!
Jóval pirkadat előtt, talán két óra lehetett, jött az újabb parancs:
– Indulunk!
Tizenhét napig tartott Gályán a cséplés. A dob két kiömlőjén folyamatosan zuhogtak az áldott búzaszemek, gyorsan teltek a zsákok. Volt eset, hogy a nálam egy évvel fiatalabb segédzsákos unokaöcsémmel váltani sem tudtuk egymást. Mindkettőnkre szükség volt, ha nem akartuk, hogy miattunk fennakadás legyen. Dehogyis akartuk, hiszen duzzadt bennünk a siheder „megmutatom”-ja. Pedig jogunk lett volna rá, hiszen minden második mérésnél, ami nagyjából négy mázsa lecsurgott termést jelentett, egyikünk elkiáltotta magát:
– Kantár!!
Mindenki tudta, hogy váltás következik a kazlakon, az etetőknél, a kévevágóknál, a petrencés asszonyoknál.
Mi azonban maradtunk, párban. Alig-legénykék voltunk, és borzasztóan imponált, hogy az udvargazdák mindig minket kérdeztek:
– Mit főzzünk?
Meg más módon is igyekeztek jóban lenni a zsákosokkal, hiszen az ő kezükben van a mázsa, a plajbász és a füzet is. Mi pedig felnőttesen, dagadó mellel elmondtuk a menüt.
Amikor kiürült az utolsó udvar is, sokkal jobb kedvvel készülődtünk a zötyögésre, mint csaknem három héttel korábban. Megyünk haza!
De a remélt pihenés a zsákosra nem vonatkozott. Három napig bújtam a füzetet, számolgattam, hogy kinek mennyi rész jár. Tévedni nem volt szabad. Bevett szokás volt, hogy az etetőknek másfél, az asszonyoknak és a segédzsákosnak fél, a többieknek egész rész járt.
Ötven év után is élénken emlékszem arra, hogy nyolcszázhatvan kiló búza, hatvan kiló zab és nyolcvankét kiló árpa volt a részem. Ez volt az első igazi kenyérkeresetem. Így utólag is könnyű volt kiszámolnom, hogy több mint harminc vagon búzát, két vagon zabot és majd három vagon árpát eresztettek le az etetők a dob garatján.
Hogy miért mondtam el ezt? Ma már nem is nevezhető falunak vagy mezővárosnak, ahol nincs aratóverseny, a hagyományőrzés olykor irreálisan pozőr pompájával. A részvevők és a bámészok ünneplik az új kenyeret, holott… Cséplés nélkül semmilyen kenyeret sem ünnepelnénk. Ezért nekem az egész ünnep olybá tűnik, mint egy befejezetlen nosztalgia.
