Vajon pánikot keltene-e, ha bejelentenék: egy hétre bezárnak a pékek, nélkülöznünk kell a kenyeret? Mert a gyümölcs fölváltható másikkal, miként a zöldség is, a hús pótolható, csak a kenyér a mindennapi, a nélkülözhetetlen. Persze régóta nem övezi olyan tisztelet, mint egykor, már kevesen rajzolnak keresztet megszegés előtt az aljára, annak jeléül, hogy Isten adománya; annál többen dobják kukába, szemétbe, mert másnapos, mert megmaradt (hol van már madárlátta kenyér?), mert egyszerű áruvá vedlett.
Valahol azt olvastam: „falun még ma is azt tartják, hogy a »kenyér az élet«”. Gondolom, az élet jelképe, a nélkülözhetetlen táplálék. Ugyan miért csak falun tartják így? Sejthető: igazán csak ott tudják, hogy mennyi munkával, vesződséggel jár eljutni az őszi vetéstől a nyári aratásig, és újabb hosszú út vezet a malmokig, a pékségig, az üzletek polcáig. Vajon elvárható a tisztelet, amikor két-három kenyeret a táskájába tehet a vásárló egyetlen doboz cigaretta áráért? Végül is igen, hiszen az ár és az érték korántsem járnak kötelezően együtt, s az éltető, életet adó kenyérnek ott kell(ene) lenni mindenki asztalán.
Törvényszerű a pazarlás? Hogyne lenne az, amikor az egész gazdasági világrend arra épül. Egykor tékozlásnak tekintették, ha a még fölhasználhatót, javíthatót, fogyaszthatót bárki is eldobta. Ma ez elvárás. Miért képezne kivételt az aprópénzért megvásárolható kenyér? Értékrendünkben csupán egy árucikk lett a sok közül, amiért nem sokat kell verejtékezni, még akkor sem, ha már-már elviselhetetlen szegénység tapasztalható körülöttünk. Volt, persze, sokkal elviselhetetlenebb is, akkor, amikor tisztelet övezte kenyerünket.
Igen, a kenyér értékvesztése a jólétinek mondott társadalom építgetéséhez köthető. Az idősebb falusiak jól emlékeznek még arra, amikor Péter-Pál tájékán munkához láttak kaszával a részaratók, hogy a cséplést követően a cséplőgépnél dolgozókkal együtt megkapják búzában a bérüket, a családnak az egész évre szóló kenyérnekvalót. Ha összejött annyi. Kemény munka volt egyik is, a másik is, hajnaltól estig tartó, a kenyérnek becsületet adó. Mindenki tudta, hogy miért kell megcsókolni a földre ejtett kenyeret, miért kell a morzsát is összeseperni. Vagy csak hozzászokva ezt tartotta helyesnek.
És a falusi pék sem sütött mértéktelenül, nehogy bármi is kárba vesszen belőle: minden reggel sorban állva várta a falu népe a forró kenyeret. Ki a pénzéért, ki a lisztjéért. Mert voltak, akik „beadtak” egy-egy zsák lisztet, majd apránként „visszakapták” ugyanolyan mennyiségű kenyérben, mások meg naponta-kétnaponként szalvétába kötve váltották be lisztjüket.
Azután – nem kis meglepetésre – a vegyesboltban is megjelent a kenyér, előre feliratkozva juthatott hozzá a vevő. Jellemzője az volt, hogy „bolti kenyér”: gyárias, miként a kézművestermék is eltér a gépsoron futótól. Iparosították ugyanis a kenyérgyártást is, és valóban inkább gyárak, mintsem sütödék ontották a kenyeret, hogy jusson mindenkinek elegendő, és akár több is a kelleténél. Tehát veszíteni kezdte becsületét, de az ízét és arcát is. Kezdetben igazi házikenyeret sütöttek a pékek, mostanság viszont „rohanni kell”, s a kovászt is „duzzasztva javítják”, a kenyerünkben is az vált (m)értékadóvá, ami nem természetes.
Nem is tudják ezt sokan, akik már az értékvesztett kenyér korszakába születtek bele, legföljebb mi, akik megettük kenyerünk javát. Bosszankodni sem érdemes miatta, legföljebb akkor, ha komolyan hisszük: a kenyerünkben a magunk sorsa is benne van.
