Cs. Simon István: Itt, ezen a tájon történt, hogy... (Léphaft Pál fotója a romos padéi kastély ajtajában készült valamikor régen)
Amikor rangsorolják „foglalkozásait”, előszeretettel emlegetik költőként, pedig újságíró volt ő igazán, ha nem is „ízig-vérig”, még ha kertészeti oklevéllel rendelkezett is. Szerette és tudta ez utóbbit is, csak elviselhetetlen volt számára a hozzá nem értők, kárt okozók futtatása, amiként ő emlegette: a kontraszelekció – s gondolta, zsurnalisztaként vagy publicistaként legalább elmondhatja róluk a véleményét.
Igaz, ezt sem könnyen tehette meg a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Azért nem volt ízig-vérig újságíró, mert ő sohasem akart az akkoriban a ranglétra legmagasabb fokán álló „politikai újságíró” lenni, üléseket látogatni, vagy kommentárokat írni a szocializmus fejlődéséről. Eközben kevesen törődtek azzal, hogy a politikai újságírásban csupán a fecsegő – bár sorsokat eldöntő – felszínt jelentik az üléstermek, hiszen a valóság a terepen, a falvakban, a tanyavilágban gyökerezik. Persze a szerkesztők „odafigyeltek” kézirataira, mondta is nem egyszer: „ezért az egy mondatért írtam meg, és azt is kihúzták”.
Talán másfél évtizedig jártam Simon Istvánnal a Tisza mentét, ő egyszerűen csak „vitt magával”, időnként azt hittem, hogy a vakvilágba. Sosem oktatott ő újságírásra, hanem a hatalmas tudásából igyekezett valamicskét átadni. Lényegében abban különböztem az olvasótól, hogy én gyakran megtekinthettem témáinak a színhelyét is, s a történelemnek olyan mozzanatairól is értesültem, ami az újságból akkor érthető okok miatt törvényszerűen kimaradt. Amikor valahol a bánáti pusztaságban az eke kivetett egy darab cserepet, máris elindultunk a történelembe, hogy eljussunk Móra Ferenc ásatásai által a Kremenyákba, majd vissza a mába. Ha egy düledező harangláb állított meg bennünket, a harang útján járva csakhamar visszatértünk legalább a negyvennyolcas forradalomba, s ha ott sem álltunk meg, akkor akár Csanád vezérig, aki itt valahol, az Aranka-pataknál győzte le Ajtonyt ezer esztendővel ezelőtt. Amikor pedig a megcsonkított s begazosodott sínpár mellett kanyarogtunk, máris a trianoni rombolás tört elő belőle, bár ebből nem sok minden kerülhetett papírra.
Ez utóbbi témára – és szinte egész újságírói szemléletére – adott választ abban az interjúban, amelyet néhány évvel halála előtt készítettem vele: „Nem volt mindig peremre szorulva ez a bánáti vidék, nem volt mindig féregnyúlvány: 1857-ben már vonat közlekedett Temesvár és Szeged között, a valkányi vasútállomás – most a túloldalra esik – pedig nagyobb volt a zentainál, szállodával az emeletén, s nemhogy csak a monostoriakat vagy a feketetóiakat szolgálta ki, hanem egykor még a zentaiak is innen keltek hosszabb útra. Persze, mesélhetnénk Rózsa Sándor itteni vonatrablásáról, az Arankán levő kilenclyukú hídról. Ha a vasút megszűnik, nyilván a bakternak ott nincs tovább mit keresnie, elköltözik, majd sokan mások is mennek utána. Ahol a síneket fölszedik, ott leépülés következik, ott elhalás van. Romokba botlik tehát az ember minduntalan. Meg is róttak többen annak idején, hogy én a kapitalizmust vagy éppen a feudalizmust akarnám visszaállítani, pedig csak azért írtam a rombolásról, mert azt láttam körülöttem. Bontsák hát le a régit, ha jobbat, korszerűbbet, hasznosabbat tudnak építeni helyette, de nem ez történt. Lerombolták a tanyákat is, semmibe tágult a vidék. Mégis ragaszkodom hozzá, mert itt nyugszanak azok, akik megtanítottak járni, meg egy olyan nyelvre, amelyet másikkal, egy világnyelvvel sem akarok fölcserélni.”
Szülőfalujának, Terjánnak a fölszántása – húsba hasító emlékként – igazából tehát a múltat, történelmünket is eltüntetni igyekvő rombolás jelképé vált Simon Pista írásaiban, szociográfiáiban. Erről írt ő minduntalan.
Több mint öt évvel ezelőtt mintha újságírói műfajokat is örökre magával vitt volna: a színes írást és a kisriportot. Pedig most, amikor hetvenéves lenne, okulásunkra még biztosan sok-sok újat is tudna mondani – bár okulhatnánk a régieket olvasva is. Úgy hiszem azonban, hogy ezek sem lennének, derűsebbek a régieknél. Igazabbak pedig nem lehetnének.
