Az articsókát nemigen ismerjük ezen a vidéken. Burány Nándor idén kiadott regényének főhőse mégis ennek a felénk nemigen honos növénynek a termesztésébe fog. Tervei kudarcba fulladnak, csakúgy, mint egész élete. Olyan sorsszerűség ez, ami elkerülhetetlennek tűnik. A szerző Articsóka címet viselő regényének a jelekből ítélve sikeresebb a története: megjelenése évében elnyerte a Forum Könyvkiadó Híd Irodalmi Díját, vagyis a Vajdaságban elnyerhető legtekintélyesebb díjat. Szebb születésnapi ajándékot aligha kaphatott a szerző, aki a díjátadást megelőzően néhány nappal töltötte be nyolcvanadik életévét. A díj apropóján beszélgettünk egykori munkatársunkkal, a publicistaként, íróként egyaránt ismert Burány Nándorral, akit leghűségesebben az jellemez, hogy a díjjal járó pénzt a Ferences Rendháznak ajánlotta fel a Lurkó Ház-hálózat működtetésére, mint mondta, hál’ istennek van miből megélnie.
Nemzedéke regényének nevezte Toldi Éva a díjazott művet, az Articsókát. Életművében Ön szerint hol a helye ennek a regénynek? Valóban elérte a csúcsot?
– Igazából Toldi Éva nyugtatott meg. Miután elolvasta a regényt és véleményezte, úgy éreztem tényleg sikerült valamit letenni az asztalra. Megerősített abban a meggyőződésben, hogy nem volt hiábavaló ez a munka, amit csináltam. Az a kritika, amit Fekete J. József írt a Magyar Szóban, külön örömmel töltött el. Mert ha kiadunk egy kéziratot a kezünkből, akkor már nincs változtatás, javítgatás, akkor már csak a véleményeket várhatjuk. A díjátadón Bányai János megdöbbentően szép méltatása bevallom, elérzékenyített. Ő igazán ismer, minden regényemről írt korábban. Most is kíváncsian vártam, mit szól. Számomra a véleményük mérvadó, s ha ők pozitívan vélekedtek, akkor ebben nem szabad kételkednem.
Művei sorában hol a helye ennek a regénynek?
– Persze közel áll hozzám. A sok évi tapasztalatomat, a nyolcvan évemet beleírtam. Olvastam nemrégen Nádas Péternek egy interjúját, amelyben azt mondja, hogy nincsen regényíró, aki mellőzni tudná az önéletrajzi vonatkozásokat. De az csak egy kiindulópont, és azt mondja, hogy minden regényírónak több önéletrajza van. Mert ő is volt már sok minden a műveiben, nő is többek között. Az életrajzát az sem tudná összeállítani, aki elolvassa az összes művét. Szóval ez csak kiindulópont, az ember az élettapasztalatát beleszövi műveibe.
A történelem legalább annyira áthatja műveit, mint az önéletrajzi motívumok. Ennyire közel engedi magához a történelmet?
– Valóban, így van. Nekem ezek voltak a legáthatóbb élményeim, és ezekről írtam a regényeim. Az első művemben a kamanci huszita mozgalomról írtam, nagyon fontosnak tartanám, ha a Fruška gora, vagy ahogyan egyes középkori térképek tanúsítják az elnevezést, a Tarcal hegy történelmi hagyatékával többet foglalkoznának a szakértők. Azt hittem hiába csináltam, nem történik semmi a könyv megjelenését követően sem. Nagyon örültem, amikor utólag egy-két ember erre rácáfolt. Erről a kamanci huszita mozgalomról és Kamanci Balázsról a legnagyobb magyar egyháztörténészek írták, hogy ez a vidék akkoriban, az 1430-as években állt legközelebb Európához, akkor, amikor a kritikai gondolkodás megkezdődött. Itt fordították a Huszita Bibliát, és azt szerették volna, hogy az emberek értsék meg. Én azt szeretném, ha az itt élők jobban ismernék azt a kort. Karlócán pl. a Živanović családtól érdekes történeteket hallottam ezekről az időkről. Nevükhöz fűződik a híres bor: az ürmös, szerbül a bermet. Náluk hallottam, hogy IV. Béla király hívta be a cisztercitákat erre a vidékre, akiről Bélakút is kapta a nevét. Amikor Béla király felesége megbetegedett, és az udvari orvosok nem tudták meggyógyítani, akkor a cisztercitákhoz fordult. A kolostorokban ugyanis jól ismerték a gyógynövényeket. Azok készítettek 24 féle fűből egy keveréket, amitől a királyné meggyógyult. A mostani ürmös ugyanebből a 24 féle növényből készül. A török időkben ugyan minden elpusztult, porrá égett, az ürmösnek azonban megmaradt a receptje. A furmint is a ciszterciták idején terjedt el, és innen, Szerémségből terjedt Tokaj vidékére a törökök nyomán. Hihetetlen mi minden történt ezen a vidéken a török idők előtt!
A vidékhez kötődő másik nagy esemény a csaknem 300 évvel ezelőtti, 1716-os péterváradi ütközet, amikor augusztus 5-én Savoyai Jenő nagy győzelmet aratott a török felett. A legenda szerint nagy zivatar kerekedett, havazott is, többek között ezért hívják Havas Boldogasszony templomának a tekiai templomot. Itt rengetegen elestek, nem tudni, hova földelték el a tetemeket, így amikor koszorúzni akarnak – mint nemrégiben a bajorok, akiknek az ősei hősiesen helytálltak a csatában –, nincs hova elhelyezni a koszorút.
A történelmen túl azt hiszem ebbe a vidékbe is régóta szerelmes, pedig nem is innen származik, hanem zentai.
– Újságíróként alkalmam volt szakemberek mellett behatóbban megismerni a Szerémséget, és magával ragadott. Nagy Sándorral a Vajdasági Múzeumból például megismertem Dombót, annak az egykori középkori helységnek a nyomait, amely a mai Rakovac környékén lelhető fel. Nagyon keveset írtunk és tudunk róla. Itt a keresztény egyházhoz kötődő ereklyék kerültek elő, de nem finom római csiszolásúak, hanem az itteni kőfaragók munkái. Valójában itt volt Bizánc határa, akik a magyarokkal hol hadakoztak, hol kereskedtek. Van egy feltevés, miszerint Dombón egy hatalmas templom, vagy kolostor állt, ahol sokan áttértek keresztény hitre még Szent István intézkedései előtt.
Nyugdíjasként van ideje kutatni?
– Nyugdíjasnak lenni a legjobb foglalkozás. Ráadásul szerencsés időben vonultam el, úgyhogy a nyugdíjból bizonyosan könnyebben megélek, mint a mostani gyakorló újságírók a fizetésükből.
Jut-e idő írásra? Milyen tervei vannak?
– Nem írok. Nem akarok többet írni. Az Articsóka olyan jól sikerült, hogy azt nem szabad elrontani. Ambícióm sincs, azt hiszem teljesült a vágyam, és az elvárásaimnak eleget tettem. Persze csinálni kell valamit. Szeretem a kertet, a gyümölcsöst, a szőlőst is. Szóval elégedett ember vagyok. Jó, ha az ember élete végén megnyugszik. Jó, hogy elégedetten várja, hogy szólítsák.
