A fiatal J. K. ölébe fektette az odáig lélegzet-visszafojtva olvasott Hölderlin-kötetet, és kinézett az ablakon. A busz varázslatos tájakon száguldott: átláthatatlan fenyvesek mellett, mélyen elnyújtózó völgyeken és katlanokon át, halványan zöldellő magaslatok lankáin kígyózó kisvárosok között. J. K.-t annyira elkápráztatta a látvány, hogy sokáig megigézve figyelt kifelé.
– Egy gondolat bánt engemet: nem vagyok tökéletes! – motyogta, amikor föleszmélt. – Tökéletes, mint a bennünket körülölelő táj – tette hozzá, és zavartan körbepillantott maguk elé bámuló utastársain. – Lesújtó a felismerés, hogy mennyi mindenre van szüksége az embernek a megmaradáshoz kívülről befelé: egy szelet sült halra, néhány pohárka borra, meleg otthonra, könyvekre, társakra…
– Önmagunkban sohasem leszünk tökéletesek – folytatta rövid hatásszünet után –, de tökéletlenségünkben is lehetünk kifogástalanok, és ezzel egyszerre életszerűbbek, ha nincs szükségünk méregdrága parfümökre, csillogó-villogó estélyikre vagy elvakító ékszerekre, ha nem igénylünk izomfejlesztésre és fogyókúrára alkalmas szereket, nyomós ok nélkül plasztikai sebész szolgálatait…
– A dolgok úgy állnak, hogy amikor az ember igazából nem létezik, akkor nagy gondot fordít a külalakra – szólalt meg Basara. – Ez egyébként teljesen érthető, hiszen az minden, amivel rendelkezik.
– Sokaknak bizonyára nem nagy elégtétel, de számomra rettentően fontos, hogy érkezik valami belülről kifelé is: a versek… Elvesztem eszméletem. / Szabad leszek.
Néhány másodpercig csend honolt az autóbuszban, csak a jármű tompa brummogása hallatszott. A monoton zajt a J. K. mögött elhelyezkedett idős férfi szakította meg. Felszedelőzködött, tenyerével végigsimította kissé összegyűrődött öltönyét, és megköszörülve torkát megkérdezte:
– Uram, ezek az ön verssorai?
– Igen – válaszolta J. K.
– Árulja el nekem, tisztelt fiatalember, mi értelme ilyeneket írni? Azt akarja mondani, hogy akkor a legszabadabb, amikor eszméletét veszti? Milyen hatást akar ezzel kiváltani az esetleges olvasóból, illetve hallgatóközönségből?
J. K. elmosolyodott.
– Maga nem érti, de még csak nem is érzi a lényeget. Az emberiség töretlen fejlődésébe vetett bizalma révén túlságosan eltévedt az anyagi világban. A technika fejlődését összetéveszti az emberiség fejlődésével, holott a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. A modern ember már évszázadok óta különböző műszaki szerkentyűkkel igyekszik kitölteni az egyre nagyobb szellemi űrt magában és maga körül. Miközben egész nap azért gürcöl, hogy biztosíthassa magának a legújabb típusú személygépkocsit, a minél gyorsabb számítógépet és a legmultifunkcionálisabb mobilkészüléket, észre sem veszi, hogy szellemileg-lelkileg már alig létezik, társadalmi szerepét pedig javarészt gépek töltik be helyette. Ön már csak abban hisz, amit meg tud érinteni, és képtelen felfogni, hogy minden egyes fogalomnak és jelenségnek sokkal mélyebb értelme és üzenete is lehetséges, mint ahogyan az első pillantásra vagy hallásra tűnik. Még a szavaknak is… A néhai archaikus ember tisztában volt ezzel. Azt is mondhatjuk, hogy szellemiekben érettebb volt nálunk: természethűen élt, és közelebb állt Istenhez. Elegendő beleolvasni a különféle mítoszokba, a vallási jellegű szövegekbe és bármely ókori irodalmi műbe, hogy meggyőződjünk erről.
– A mítoszban a kimondhatatlan képi formát ölt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Turai Kamil. – A mítosz anyaga a mese. Mennél hihetetlenebb, annál valóságosabb. A mítosz az istenek világát hozza vissza a természettudományos gúzsok után. A mítosz életerő, megélhető. A misztikus képes a mítoszokat újra hatóerővé lényegíteni.
– Az archaikus ember misztikus volt, a történeti ember viszont haszoncentrikus, legalábbis azt hiszi magáról – magyarázta J. K. a meghökkent bácsinak. – Még a haszon szó valódi jelentését is elveszítette. Kimondottan az anyagi javakban képzeli azt. Ezért találja értelmetlennek az archaikus misztikusok egyetlen igazi utódának, a költőnek a tevékenységét.
– A költészet vad szépségű esztelensége rátok cáfol, ti hasznosság örök hirdetői! – vágott közbe Nietzsche. – Az embert éppen az emelte föl, hogy végre megakart szabadulni a hasznosságtól, ez inspirálta a művészetre és a moralitásra!
– Ennek ellenére, valamilyen módon, az archaikus ember is a hasznot kereste – nyugtázta J. K. – Tudta, hogy a zene, a zenének a ritmusa az, ami legközvetlenebb kapcsolatot teremt ember és Isten között. Ezért engedte behatolni beszédbe a ritmust, ezért találta ki az imát és a költészetet. Azt a két beszédformát, amely úgy rendezi be a szavakat és a gondolatokat a szövegbe, hogy azok teljesen átlényegülnek, eredeti jelentésüknél mélyebb tartalmat nyernek, ami által az ember az isteneket kegyesebb hajlandóságra kényszeríthette saját ügyei iránt.
– Ezen a babonás hasznosságon járt az emberek esze, amikor költeni kezdtek – állapította meg csendben Hamvas.
– Egy társadalom erkölcsi és szellemi szintjének fontos mutatója, hogyan viszonyul az adott társadalom a mindenkori költőkhöz – folytatta okfejtését J. K. – Korunkban a költő sajnos elveszítette az őt megillető státust a társadalmi ranglétrán, helyét politikusok, ügyvédek, bankárok, menedzserek és reklámszakemberek, a legfőbb bálvány uniformizált zsoldosai bitorolják. A legszörnyűbb, hogy még egyes, magukat költőnek tartott egyének is elfogadják az adott helyzetet, és az érvényesüléshez az említett korhelyek kegyeit keresik, holott nem költő, aki nem akarja megváltani a világot!
– Mi a költőket félisteneknek tartottuk – szólalt meg Homérosz. – Rám is így tekintettek a társaim. Tudták, hogy világtalanságom ellenére jobban és tisztábban látom a dolgokat az egyszerű földi halandóknál. A pithagoreusoknál a költészet filozófiai tanként és nevelési műfogásként jelentkezett. Mítoszaink tanúvallomást tesznek a költészet gyógyító hatásáról is. Empedoklész verseket olvasva lenyugtatott egy dühöngő őrültet, Damón egy szerelemittas ifjú lelkét tisztította meg vele. Költészettel csillapítottuk a vérszomjas és feldühödött isteneket is, mert a költészet megfékezi az indulatokat és kitisztítja a lelket…
A fiatal J. K. találomra felütötte a kezében lévő könyvet, és felolvasott belőle két verssort:
– Tele érdemmel, de költőien / lakozik a földön az ember.
– Költőien lakozni azt jelenti: az istenek jelenlétében élni, és érintve lenni a dolgok lényegközelségétől – értelmezte a sorok jelentését Heidegger. – A költészet a valótlan és az álom látszatát kelti, szemben a kézzelfogható és hangos valósággal, amelyben otthonosnak véljük magunkat. És mégis, fordítva, az a valóság, amit a költő mond, és amivé lenni vállalkozik.
– Érti már?! – lelkesedett J. K. – Eszméletem elvesztésével voltaképpen a hétköznapi nehézségek fertőjétől szakadok el, mikrokozmoszomba mélyedve nem befolyásolnak a kívülről érkező negatív impulzusok, és teljesen szabadnak érzem magamat!
