A fiatal J. K. egy napon hirtelen átváltozott. Észrevétlenül, ahogy a víz fagy jéggé. Maga sem volt tisztában azzal, mikor kezdődött, és hogyan zajlott átalakulása, csupán annyit tudott bizonyosan, hogy egy reggel arra ébredt, hogy már nem az, aki egykoron volt.
Azon az éjjelen furcsa kettős álmot szőtt.
Álmában tükör volt. Semmi mást nem tett, csak visszavetítette az előtte lévő tárgyak és személyek visszájára fordított képét. Mókás kedvében kissé eltorzította őket, amivel olykor valakinek örömet szerzett, máskor viszont valakit elszomorított, de korántsem vitte túlzásba csínyeit, és igyekezett mindig elfogulatlan maradni. A váratlan fordulatra akkor került sor, amikor önmagát pillantotta meg ezüstbogaras felülete előtt. Zavarában elfelejtette, mi is létezésének küldetése, és semmit sem tükrözött vissza. Az előtte ácsorgó figura annyira megrettent, hogy a tükörhöz vágta a keze ügyében lévő telefonkagylót. Mielőtt azonban ripityára tört volna szét, felébredt.
Izgatottan kikászálódott az ágyból, és a nagy szobatükör elé állt. Megdörzsölte csipás szemét, és megbámulta a különleges üvegen kirajzolódott képet. Hosszasan nézte a szeme körüli karikákat, enyhén görbe orrát, kócos haját és gyűrött arcát.
– Most te vagy én, vagy én vagyok te? – kérdezte tükörképét, de választ nem várva, a fürdőszobába ment. Vizelt, kezet mosott, majd visszabújt az ágyba. Csakhamar újra elaludt.
Ezúttal álmában ember volt, aki tükör előtt állt. A hatalmas üvegtábla furcsán viselkedett vele, nem akarta felületén ábrázolni a képét. Jópofa, gondolta J. K., felkapta a közelében lévő telefonkagylót, és teljes erejéből hozzávágta. A tükörcsörömpölés helyett azonban a telefonkészülék hangja riasztotta fel. Álmosan kitapogatta az ágy melletti kisszekrényen elhelyezett telefonkagylót, és a füléhez közelítette.
– Ne várj semmit, ha nem akarsz mindent, mondj le minden félelmedről, és meghal összes reményed… – mondta halkan egy ismeretlen hang.
– Ki a fene vagy te?! – ordított bele a kagylóba J. K.
– Elnézést – hebegte megszeppenve a hang –, téves számot tárcsáztam… – és megszakította a vonalat.
J. K. óvatosan letette a kagylót, és azonnal tudta, hogy nem téves kapcsolásról volt szó. Ettől a naptól kezdve csendes, zárkózott személy lett. Magába fordult, mint alkonyat után az estike szirmai, a körülötte lévő dolgok sokasága pedig egyenként veszítette el nemrég még elvitathatatlannak vélt értelmét. Alkalomadtán vette ugyan a fáradtságot, hogy régi szokásához híven tegyen egy sétát a parkban, de kizárólag mindig befelé figyelt. Ha egykori gazdag baráti körének egyik-másik tagja netán felhívta volna telefonon, a következőt mondta az illetőnek:
– Ha egy olyan varázstükröt helyeznénk lelkivilágunk elé, amely a valóságot nem puszta háromdimenziós síkban ábrázolja, hanem lelki-szellemi mélységünket is kivetíti, a külvilág felé többnyire két lábbal a földön álló, határozott egyéniség képe mellett tükröződni látnánk fokhagymagerezdek módjára egymáshoz láncolódó rétegekből felépülő személyiségünk összes többi megnyilvánulási formáját is: az egyre idősebb testbe zárt, játszani vágyó pajkos kisgyerekét; a megvalósításra váró tervek és ábrándok felett merengő vén kamaszét; a zsúfolt városok és végtelen erdők-legelők ösvényét taposó örök vándorét; a könyvek közé, szűkös szobába zárkózott bölcsét; a füstös kávézók törzsvendégéét és még megannyi másik, érdekesebbnél érdekesebb figuráét. A Teremtő fintora, hogy az emberbe önmegvalósítási lehetőségek végtelen sorát plántálta bele, s közben arra kárhoztatta, hogy a számtalan lehetséges földi pálya közül a neki elrendelt idő alatt alig néhányat teljesíthet be…
A barátok először értetlenkedtek, majd kicsit hüledeztek, végül azzal a megállapítással, hogy ők minden tőlük telhetőt megtettek, könnyedén lemondtak társuk jövőbeli társaságáról.
J. K.-t nem rázta meg túlságosan egykori barátainak lemorzsolódása. Ráébredt, hogy az életben szinte semmi sem számít létfontosságúnak, hiszen minden nélkül meg lehet tanulni élni, csak az a kérdés, hogy mekkora árat vagyunk hajlandóak fizetni ezen ismeretek elsajátításáért. Ült egyedül a lakásában, és némán figyelte, ahogyan a tárgyakon lassan lerakódik a por, bizonyítékaként annak, hogy az élet nélkülünk is működik.
