Az irodalom a valóság és a fikció viszonyát jeleníti meg, s lényegében Esterházy Péter is ezzel a viszonnyal foglalkozik – alkotói habitusából kifolyólag komoly játékossággal szórakozik rajta. („Hogy az életnek van-e értelme vagy nincs, ez egy fogas kérdés. Én erre nem tudok válaszolni. Nagyon szívesen válaszolnék, ha tudnék, de csak vihogni tudok rajta, mondotta Esti Kornél kedvesen. Ez a mondotta Esti komolysága, és ez a komolyság az élete.”) Az írói hozzáállás eredményeként a teremtett szövegvilág folyamatos dialógust folytat a valósággal, légies könnyedséggel teszi magáévá a kívülről érkező gondolatokat, önmaga létrejöttét is megelevenítve sziporkázik, fityiszeket mutogat és felesel. A valóságot teljes mértékben beirodalmazni vágyó szerzői oeuvre- nek köszönhetően ezeregy átjárás fedezhető fel Esterházy regényei között, utak és ösvények születnek, amelyek összekapcsolják az író köteteit az irodalom egyéb darabjaival. A kibogozhatatlan összeszálazódást részben a szerzői tudat, részben pedig maga a szöveg hozza létre.
Fáradhatatlan bolyongása (és kalózkodása) az irodalmi vizeken Esterházyt ezúttal a modern magyar irodalom egyik legsajátosabb egyéniségéhez vezette: Esti Kornélhoz. „Az Esti az borongós alkonyat, lilás esthajnal, boldog óra, az Esti az lebukó napfény, az Esti az lenge szellő és csöndes beszélgetés, baráti borozás és magányos ima, az Esti az egy név, amely ugyan már foglalt, de amely épp azt állítja incselkedve magáról, hogy ő üres, hogy betöltendő, hogy még (mindig még!) meghatározatlan, légy a végtelen, mondja.” A Kosztolányi Dezső által hetvenhét évvel ezelőtt életre keltett hős, „e szavakból szőtt férfiú”, újbóli bevezetése az irodalomba egyrészt hommage a nagy elődnek, másrészt pedig kiváló lehetőség a szerzőnek arra, hogy egy mindenki számára régi, kedves ismerős alakmásában tetszelegve morfondírozzon az élet dolgain. A feltámasztott Esti azonban már sokkal több, mint egykoron volt, újrateremtőjének köszönhetően alakváltozatai kimeríthetetlenek: egy reggel nehéz álmából arra ébred, hogy ágyában festménnyé változott; bölcsészlányként botrányosan rövid szoknyákban, úgynevezett pinikben jár; vagy éppen kutyaként létezik.
Az emberi lét legbanálisabb és legmagasztosabb pillanatainak egybefűzésével Esterházy, ezúttal talán még inkább, mint korábban, kísérletet tesz a totális irodalmi mű létrehozására. Egy olyan könyv megalkotására, amely magában foglalja az író vagy a hős, vagy mindkettő („Bizonyos értelemben Esti Kornél vagyok.”) szellemi produktumának keresztmetszetét. Az Esterházy-univerzum úgy telik meg Esti-töredékekkel, mintha a szerző naplót vezetne, és beleírná olvasmányélményeit, írói töprengéseit, bölcselkedéseit, anekdotáit, novelláit, aforizmáit, később felhasználandó feljegyzéseit és regényét, akárcsak igényesen kimunkált esszéit is. A Hetvenhét történet, az Esti Kornél és az Esti Kornél kalandjai különböző műfajú szövegei megszüntetik a műfaji kötöttségeket, s ebből a prózakáoszból megszülető profán filozófia által igyekszik Esti véleményt formáltatni a körülötte lévő világról. Megalkotója révén tudja, hogy manapság már senkit nem érdekel, hogy mit akart a szerző mondani, vallani vagy sugallni. Az írónak nem is szabad ilyesmivel foglalkoznia, a könyvének kell magára vállalnia ezt a feladatot. Ha valaki személyesen akar üzenni valamit, menjen politikusnak vagy papnak.
A magától értetődő Kosztolányi-átiraton túl Esterházy számtalan jelölt és jelöletlen idézetet, vendégszöveget, irodalmi művek és személyek megidézését, a közéletben használandó frázist, dalszöveget épít be szöveggörgetegébe, neveket emleget: közismert személyiségeket és irodalmi hősöket, élőket és holtakat. A posztmodern, jelzéstelen idézés gyümölcsöző technikájának nyilván még a posztmodern utáni korban is szép számban vannak megkérdőjelezői, akik azt vallják, hogy az olvasónak joga van tudni, hogy egy szövegen belül mi az idézet és mi nem az. Elgondolkodtató meglátás, azonban az olvasónak is joga van műveltnek lenni. A jelöletlen intertextus felismerése plusztartalmat hordoz magában. Egyébként sem a szerző, hanem maga a könyv teremti meg saját magának a jogot az idézetekre, valamint azok használati módjára: jelzetten vagy sem, s ha igen, filológiailag pontosan-e vagy egy kicsit másképp. Ha ezt valaki problémaként veti fel, akkor probléma is. Mindenképpen normaszegés történik, de a szerző nem úriember, hogy ilyesmivel bíbelődjön. Visszatérő mondatai, előre- és hátrautalásai által a szövegtest egy monumentális szellemi konstrukciót képez, aminek legtöbb részecskéje és fejezete, akárcsak az egésze, önálló teljeséget alkot, ugyanakkor folyamatos párbeszédet folytat egymással. A szerző ott téved, hogy mindvégig nagyon szellemes akar lenni, ennek ellenére – vagy éppen ezért – szellemeskedése olykor erőltetett, és már inkább zavaró, mint szórakoztató. A műnek bizonyos részek és fejezetek túlírása sem tesz jót – ami egyébként Esterházy egyes korábbi műveire is jellemző –, az olvasónak pillanatokra az az érzése támad, hogy ezt a rizsázást a végtelenségig lehet folytatni. De Esterházy éppen attól az, aki, mert önreflexióiban a hiányosságot is erénnyé kovácsolja: „Esti Kornélnak nekiszegezték, egy fiatalember, a kérdést, miért ír. Talán nem derül ki az írásaimból?, válaszolta csak úgy. Hetekkel később kapott egy levelet, ennyi állt benne: Nem.”
Számos egyéb erénye mellett az irodalom arra is jó, hogy nem kell konkrét személyekkel foglalkozni ahhoz, hogy szembenézzünk a múlttal, ami főképp akkor válik fontossá, ha ezt a társadalom nem hajlandó megtenni. De az is jó, ha időnként pofátlanul beleszól a jelenbe. Esterházy Esti fiktív életén keresztül a jelenlegi magyar társadalmi és politikai valóságról is szót ejt. Felemlítődik Mátyás király és az antijudeizmus kérdése, a haza a magasban és a trianoni trauma, és nem utolsósorban a kijózanító iróniával megfogalmazott nemzeti sajátosság – szellemi hungaricum – meghatározása: „Befogadtak, hajtotta le csöndesen Esti a fejét, mintha a szívét emelné föl, föl. Hazája akkoriban keresztül-kasul utálta – – – egymást? – – – saját magát – – – ezt a fogalmazásban is észlelhető bizonytalanságot úgy oldván meg, hogy az utáltakat nem tekintették a haza részének – – – és Esti nem akart – – – nem is volt – – – jobb lenni a Deákné vásznánál – – – patrióta becsülettel neki-nekilendült – – – de vagy csak a lenézésig jutott – – – legjobb esetben a megvetésig – – – jobb pillanataiban az utálathoz már elismerésre méltón közel eső undorig – – – vagy ha eljutott is a kívánt nemzeti utálatminimumhoz, minduntalan megfeledkezett erről az össznépi játékról, ami kissé idegenné tette őt, sápadtabb lett és hallgatag, és a járása is megváltozott.”
Az irodalom a valóság és a fikció viszonyát jeleníti meg, s lényegében Esti is ennek a viszonynak a megtestesítője – szereplői habitusából kifolyólag játékos komolysággal szórakozik rajta. („Esti Kornél picit megvonta a vállát, alig, csak mintha Rózsa Sándor a szemöldökét össze.”) A sajátos szerep vállalásával a teremtett szövegvilág határait feszegetve, folyamatos eszmecserét folytat a valósággal, légies könnyedséggel teszi magáévá a kívülről érkező gondolatokat, alkotója tevékenységét is megelevenítve sziporkázik, fityiszeket mutogat és felesel. A fikciót teljes mértékben megvalósítani vágyó törekvésének köszönhetően ezeregy átjárást teremt magának a világ útvesztőiben. Komplex személyiségét részben írója szószövése, részben pedig olvasója képzelete hozza létre. „… az ember mindig fiktív kicsit, állítja Esti Kornél létezése egész súlyával.” És ez a mindig fiktív kicsit Esterházy Péter valós művészete.
