A reneszánsz, a barokk művészek, vagy éppen Picasso, a falusi szobafestőmester, szüleink, egy tanárunk vagy a környezetünkben élt sportszervező, szerkesztő, még tovább tágítva a kört, minden, ami motívumként megjelenik a papíron, a vásznon, a hódolat jelét hordozza. Vajon milyen válaszok születtek a bácskossuthfalvi Mesterműhely idei házigazdája, Lázár Tibor által felvetett gondolatra: Mi indított el bennünket ezen a pályán? A sors véletlen műve az egész, vagy már gyerekkorunk óta tudtuk a küldetésünket? Esetleg egy reprodukció az iskolaterem falán, vagy egy rajz az olvasókönyvben határozta meg választásunkat?
A feltett kérdésre július első hetében a bácskossuthfalvi Művelődési Ház udvarán és műtermében csaknem húsz neves képzőművész igyekezett megfogalmazni válaszát két alkotásban, amit végül szabadtéri tárlaton láthattak az érdeklődők. Sajnos, a kiállításmegnyitón nem lehettünk jelen, az összes munkát nem láthattuk, de az alkotótábor második napján néhány művész szóban mondta el, kinek, miért tartozik tisztelettel.
Lázár Tibor öt éve visszatérő vendége a művésztelepnek.
– Igyekeztem olyan témát találni, ami kihívás lehet a többieknek is. Visszatekintünk arra, hogy honnan is indultunk, kik voltak ránk nagy hatással. Kicsit tágabban értelmezem a hódolat témát: nem feltétlenül egy festőnek kell emléket állítani, lehet ez egy film, egy zeneszerző, bárki, a piacos néni is akár, aki hatással volt arra, hogy eljussunk ide, ahol vagyunk.
Az itt alkotó művészek mindannyian érett poétikával rendelkeznek, kiforrott stílussal, szeretnék mögé nézni, hogy hogyan is jutottak el ide, mik voltak az előzmények, hogy megismerjük kicsit a gyökereket, a kezdeteket; hol is volt az az origópont, ahonnan elindultunk.
A tábor szervezője milyen feladatot adott saját magának?
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindenkinek hálásak lehetünk, és a kérdés végül is az, hogy kit hagyjunk ki, merthogy két vászon áll a rendelkezésünkre. Sokáig gondolkodtam, bár amikor tavaly Szajkó István átadta nekem a stafétabotot, és kiderült, hogy én leszek a következő házigazda, már tudtam, hogy ez lesz a téma. Két különböző irányt szabtam: az első a helyhez kötődik, a táborhoz: ennek a tábornak id.Novák Mihály sokkal több, mint a házigazdája, egy napot sem tudok elképzelni nélküle, hogy ne legyen itt reggeltől estig. Így ő nagyon is megérdemli a tiszteletet mindannyiunktól. Én ezt egy portréval fejeztem ki.
Ami a személyes poétikára vonatkozik: nagy hatással volt rám a skót Francis Bacon, a XX.század második felének egyik legjelentősebb művésze, aki pedig sokat köszönhetett a spanyol barokk festőknek, köztük Velázqueznek, mindezt próbálom egy képbe belesűríteni. Azért választottam egy gyerekportrét, mert Murillo elég sokat foglalkozott gyerekportrék megfestésével. Én is egy lányportrét választottam, egy díszes, kétoldali kontyot viselő lányka portréját, kortárs, újfiguratív megoldásban.
Sagmeister Laura is visszatérő vendége a Mesterműhelynek.
– Nagyon megörültem, amikor megkaptuk a körlevelet, hogy a hódolat lesz a téma, mert nagyon fontos mindenkinek a saját maga megismerését illetően, hogy időnként visszatekintsen azokra a dolgokra, amelyek az utat megvilágították, akár művészek, akik hatottak a pályájára, a stílusa kialakítására, akár más dolgok. Természetesen vannak művészek, akikre nagy tisztelettel tekintek, ezek időről időre elgondolkodtatnak, most a reneszánsz művészekre, Leonardo da Vincire, Dürerre esett a választásom. Ahogyan abban a korban a művész nemcsak a saját szakmájában volt kimagasló, hanem univerzális személyiség volt, számomra is fontos minden más: a tudomány, a természetszeretet vagy a vallások, filozófiák tanulmányozása. A saját utam szempontjából ezek a művészek voltak a számomra azok, akik ezt a fajta szemléletet legjobban képviselték. Egyáltalán nem hasonlítanak az ő munkáik az én munkáimra, a lényeg a kutatás, az állandó nyugtalanság, valamiféle transzcendens állapot, amely jellemzi azt a kort. A titokzatosság az, ami izgat, ami érdekel.
Ifj. Novák Mihály Salvador Dalí és Vasarely emlékére készített egy-egy képet.
– A lomográfia technika, amit művelek a fotográfián belül, nekem akkora teret adott, hogy könnyedén el tudtam készíteni a táborra feladott munkákat. A fénykép és a festmények között alkotok, amit én készítek, nem fotó, de nem is festmény, próbálom ötvözni a kettőt. A közös munka hasznos azért is, mert mindig valami új információhoz jutok, például 2008-ban Lázár Tibi egy beszélgetés során a kísérleti fotóim példájára említette, hogy van egy olyan társaság a világban, akik magukat lomográfusoknak hívják. Rákerestem a világhálón, és láttam, hogy ez az a kifejezésmód, amit idáig kerestem, hogy ez a kifejezési mód számomra megfelel.
Több tanárember is a tábor tagja volt, köztük a Magyarországon élő Ágoston Lóránt.
– Amikor elmegyek egy művésztáborba, akkor igyekszem a helyi élményeket is beépíteni az alkotásokba, az én témám elsősorban a kubisták, Picasso, s ezeknek az hommage-a. Sok személy és irányzat felmerült, a számtalan lehetőség közül ki kell valamit ragadni. Lehet, hogy ha holnap kérdeznek, mást választottam volna. Elég régóta járok Moravicára, az Ifjúsági Művésztelepre, és nagy élmény, hogy most itt lehetek, új embereket ismerhetek meg közelebbről, és végtelen kikapcsolódás, hiszen munkából, szinte az iskolából érkeztem, a megérdemelt pihenésemet töltöm itt, és érzem a feltöltődést.
– Hogyha menet közben fel tudunk szedni jó dolgokat, és később tudunk úgy élni, ahogyan ezeket a jó dolgokat összeszedtük, mint melós, festő vagy esztergályos, akkor boldogok leszünk. Ez jut eszembe, amikor egy jó társaságban az ember olyan munkát csinál, amit szeret, és a Művésztelep sem más. Nemcsak a régi történeteket hallod újra, hanem kíváncsi vagy a másik ember történeteire, mert sok párhuzamos történet van – Léphaft Pál karikaturista szegődött közben mellénk, s még néhányan, hogy a táguló témához hozzáadjanak néhány gondolatot.
– Folyamatosan köszönettel tartozunk mindenkinek, mindenekelőtt a szüleinknek tartozunk hálával, hogy felneveltek bennünket – hallom kollégámat, aki szerint szintén szerencsés volt a témaválasztás, és két olyan rajzot készített, amin nem képzőművészek vannak, hanem egy nagybecskereki származású sportember, sportszervező, Kemény Ferenc, valamint Lajka Gusztáv, az első szatirikus magyar lap szerkesztője, aki Nagybecskereken van eltemetve. – Arra gondoltam, hogy nekünk, akik földrajzilag az anyakultúra peremén élünk, fontos az, hogy ne panaszkodjunk állandóan, hanem dicsekedjünk is, ha van mivel, hiszen ezzel magunkat is erősítjük.
Szajkó István a csonoplyai gyermekévekre emlékezett, szüleire, akiktől az első háromkötetes képzőművészeti albumot kapta, illetve első találkozását említette a festménnyel, egy helybeli szobafestőmester, Feri bácsi munkáit, aki a szárazkapu-bejáratokat díszítette.
Fontosnak tartja-e a Mesterműhely évről évre megújuló témakörét?
– Azért jók ezek a témák, mert egyáltalán nem fontosak, így az egyiket meg tudjuk különböztetni a másiktól, és inspirál is bennünket olykor-olykor. Engem különösebben nem foglalkoztat a telepek megadott témája, de valahogy úgy sikerül az itt készült kép, hogy valami köze lesz ahhoz is.
A moravicai Művésztelep engem magában inspirál, egy hely, ahol jó dolgozni. A tavalyi táborban készült fotókat átnéztem, és láttam, vannak olyan motívumok, melyeket szívesen lefestenék, ez már egy hommage… de történt egy hirtelen változás, és maradt az én régi jó biciklimotívumom, az meg nagyon hommage…
Lázár Tibor vendégei voltak: Szajkó István, Léphaft Pál, Penovác Endre, Farkas L. Zsuzsa, Nemes István, ifj.Novák Mihály, Sagmeister Laura, Kókai Eléna, Ágoston Lóránt, Utcai Dávid, Verebes György, Torok Melinda, Bott Mária Szlovákiából, Jana Kvas és Tanja Pevlik Szlovéniából. |
(A cikk fotóit ifj.Novák Mihály és Léphaft Pál készítette.)
