A fiatal J. K. az ágyban fekve azon töprengett, létezik-e ő valójában. Most ugyan azt gondolom, hogy igen – gondolta –, önállónak vélt szellemi tevékenységem erre enged következtetni, de mi van akkor, ha sajátnak hitt gondolataim is kívülről származnak, és csupán azt a célt szolgálják, hogy elhitessék velem: J. K., te létezel! ?
Logikus érveléssel arra következtethetett volna, hogy gondolatai révén maga Isten játszik vele minduntalan, de a fiatal J. K. tisztában volt azzal, hogy abban a világban, amelyben ő él, nincs Isten, csupán az isteni abszolútumra törő társadalmi szimulákrumok léteznek, amelyek a munkásosztály, a párt, a titkosrendőrség, az írószövetség, az intézményesített egyház, a nemzeti közösség és különféle önkényesen létrehozott tanácsok és bizottságok formájában igyekeznek a saját képükre formálni az Istentől száműzött valóságot.
A fiatal J. K.-nak nem voltak illúziói. Felfogta, hogy Isten hiányában az említett szimulákrumok töltik be Isten szerepét, ezért nem zárta ki annak lehetőségét, hogy gondolatai is tőlük származnak, és esetleges létezése is rajtuk múlik. Egyáltalán nem kételkedett abban, hogy erkölcsi normák, szokások és jogi előírások tömkelege ellenére az Isten nélküli világban minden megengedett: így az egyén látszólag önálló voltából fakadó érzelmekkel és gondolatokkal történő visszaélés is. Gondolhatom azt – gondolta –, hogy a hitelességüket megkérdőjelező és létjogosultságukat feszegető gondolataimon keresztül az Isten-szimulátorok a szabadság illúzióját igyekeznek kelteni bennem, de mi van akkor, ha szórakoztatásom céljából ez a leleplező gondolat is tőlük ered?
J. K. világosan látta, hogy világában minden a szórakoztatóipar részévé vált: a művészetek, a média, a vallás, a besúgás, a háborúk, a választások, a létről szóló elmélkedés, akárcsak a különböző jogszabályok kidolgozása. Lényegében nincs különbség a törvényhozás és egy igényesebb kártyajáték között – állapította meg. Az egyetlen eltérés a kettő között abban rejlik, hogy az elsőt nagyon komolyan veszik, a másikat pedig nem. De J. K. tudta: az Isten nélküli világban eretnekségnek számít bármit is komolyan venni. Még a magadénak hitt gondolatokat is.
Közömbösen nyugtázta, hogy az ember a romlottságát folyamatosan újabb meg újabb társadalmi előírások megalkotásával igyekszik palástolni, de lealjasodásának méreteiről mi sem árulkodik jobban annál, hogy a megszületésének pillanatában kifogástalannak vélt szabály milyen gyorsan idejétmúlt lesz. Ha az Isten netán ismét megjelenne köztünk, vajon hogyan fogadná a lét minden szegmensét behálózó társadalmi buzgólkodást, a nevében történő cselekedetek egész sorát és a rá való hivatkozások hétköznapiságát? – merengett el a fiatal J. K. Száműzné a nevével ékeskedő farizeusokat, vagy venné a lapot, és jót szórakozna az egészen? Leheveredne egy ágyra, és eltöprengene afelett, mi a fene küldetése lehet egy nélküle is működő világban…
