Mi jellemzi a leginkább korunkat és társadalmunkat? Mi az, amiből a jövő nemzedéke élethű képet alkothat majd a ma magyar emberéről? A parlamenti beszédek és alkalmi szónoklatok? A politikai csatározásokról fennmaradt kordokumentumok? A művészi és tudományos teljesítmények? A társadalmi jellegű viták a köztelevízióban és a komolynak nevezett sajtóban? Aligha. Rólunk és korunkról a leginkább a reklám és a tömegmédia árulkodik, most és ezután egyaránt. A szappanoperák, a valóságshow-k, a beszélgetős műsorok, a különféle gasztronómiai revük a falusi kakaspörkölt-főző versenytől az újgazdagok kulináris perverziójáig, ennek ellenpólusaként pedig az egészséges táplálkozás körüli fölhajtás, a fogyókúraláztól a wellness-fitneszen és az agyonhirdetett varázsszereken keresztül az ezoterikus gyógymódig minden tömegbódító mizériát magába ölelő egészségipar. Egy emberóriás előadása által a túlsúlyos ember minden búját-baját megoldó csodaszer termékbemutatóján egy vidéki kultúrház fénytelen színháztermében, korunk (magyar) emberének a fent említett dolgokra jellemző hajlamát figurázza ki Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című kötetében, tükröt tartva a bulvármédia és a józan észt sértegető reklámok révén elhülyített társadalom elé.
A mű elbeszélő hőse a százezer magyar morbidobez egyike, aki éppen Tömpemizséren tart előadást a magyarság táplálkozásáról. „Nevem Fibinger, a többit látják” – mutatkozik be a közönségnek. Azt állítja magáról, hogy „szaknévsorképes természetgyógyász”, harmadosztályú előadó, tanítványai vannak, a honlapja szerint, egy effektív csoda folytán, huszonöt kilót fogyott karácsony óta, csakis az Ilike élettársa nevéhez fűződő varázsszernek köszönhetően, amelyet nagy-nagy előszeretettel fogyaszt és reklámoz előadása során, egy helyen például így: „Egészségükre kívánom az örök magyar fiatalság ősanyját, a méregtelenítés istennőjét, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót. Amerikai és magyar tudósok több évtizedes közös munkájának kvintesszenciáját…” Gyerekkoráról a következőt tudjuk meg: „Sokat sírtam, mint a keserű lapu, hiába voltam a relatíve nagy testemben. Velem folyton disznóvágásost akartak játszani a sovány kis városi társaim, és csak a testi erőm védett meg a leszúrástól háromszögvonalzóval, és hogy fel is dolgozzanak valami pincében énekkar előtt vagy után.” Előadásai iránt, mint mondja: „Hála az istennek, szok lenni érdeklődés, a legnyíltabb stírölésig, számbabámulásig menően. Mintha én lennék a háromfejű borjú. A fitneszi szörny.”
Műfaját tekintve Az étkezés ártalmasságáról egy harmincegy jelenetre tagolódó monológ, amelyet rokoni szálak fűzik Csehov A dohányzás ártalmasságáról című művéhez. Parti Nagy alkotásának lényegét hőse kiszólásai és beszólásai képezik. A beszély ugyanis egyszerre irányul kifelé – a közönség – és befelé – az elbeszélő – felé. Miközben a magyar gyomor számára kedves körömpörköltről, pacalról, töpörtyűről és csülökről szónokol, elrettentő adatokat halmozva fel étkezési szokásainkról, Fibinger társadalom-politikai utalásokat és allúziókat ejt el közösségünkről és a modern társadalomról. Az előadás szempontjából az evés az önsorsrontás legfőbb módozata, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az elbeszélő hőst üzleti érdek hajszolja. A közönség számára ugyanakkor maga a termékbemutatón való részvétel lehet az önsorsrontás formája, mint ahogyan a kétes értékeket habzsoló egész (magyar) fogyasztói társadalomnak megvan a maga önsorsrontó módjának egész sora. Ilyen értelemben az evés szimbólum, hanyatlásunk jelképe, s ezzel összhangban kell értelmezni Fibinger következő szavait is: „Én effektíve a kisebbrendűségem ellen ettem, mintha a számmal akarnám a lelki sebeimet befoltozni, amitől törvényszerűen híztam, s még kisebbrendűbb lettem, naná.”
Parti Nagy Lajos mondandóját nyelvi téren is nyomatékosítani szeretné, elbeszélőjének nyelvezete szófordulatokban és szóképződményekben a fennkölt újprimitivizmust idéző üzleti világban és bulvármédiában alkalmazott nyelvhasználat hű mása, frázisok, közmondások és ismert verssorok kiforgatásával megspékelve. Ily módon az előadás szövege humoros színezetet nyer, ami a mű műfajánál fogva főleg felolvasva érhető tetten, azonban a köznyelv parodizálása egy adott ponton túl már önmaga paródiájába csap át. Az elbeszélő művi nyelvezete helyenként nehézkessé válik, és már nem élvezzük – akkor sem, ha tudjuk „kihasználni a ritka konstellációt a tizenhét kilencedes holdsarlóval, mert a csakra-wíkend tudvalevőleg így a leghatékonyabb az emberiség-aszcendensre” –, a poénjainak nagy része pedig erőltetett lesz. A „Talán mégse maga találta föl a szoláriumot, aranyom!” megjegyzésen még kacarászunk, de a „Ha van a farkamba harapó kígyó, én az voltam, hölgyeim és uraim”, az „Ahogy mondani szokás, örüljek, hogy lyuk van az ózonomon”, vagy „Az igazság olyan, mint a meggymag, vagy van a befőttben, vagy nincs”, illetve „táplálkozás az élet megrontója” és ehhez hasonló megállapítások túllőnek a célon, és igazából azokon a helyeken nyernék el teljes értelmüket, amelyek létjogosultságát a szerző általuk igyekszik kétségbe vonni. Nem kételkedve az író nemes szándékában, indokolatlannak tartom a sztárpletykáktól és hozzá hasonló műsoroktól hemzsegő kereskedelmi televíziózás nyelvezetét utánzó fogalmazásmód kizárólagos – és merőben öncélú – használatát, még ha a magát a rontott köznyelv professzionális használójának nevező szerzőről is van szó.
Ha Parti Nagy Lajos a kötetében leírtakat filozófusként, esetleg szociológusként vagy más társadalomtudósként mondja el, akkor nagy esélye lett volna arra, hogy kiváltsa maga ellen a magyarság zömének ellenszenvét; de mivel ő mondandóját könnyed művészi alkotás formájában tárta a közönség elé, így sokszor még az is rengő hájjal nevet és jót szórakozik rajta, akire Parti Nagy cinikus megjegyzései és gunyoros szurkálódásai nagymértékben vonatkoztathatóak. Stand up-i erényei ellenére azonban az egész szövegfolyam öncélúnak hat, a morgó elbeszélő mondja a magáét, közben az őt cserben hagyó élet- és üzlettársával perlekedik (nem derül ki, miért hagyta Ilike cserben), gyűlöli a közönséget, akinek a csodaszert jött eladni, annak hatékonyságáról pedig nem ejt szót, csupán saját testiségét tudja felmutatni elrettentés céljából, hogy a tisztelt publikum jól beijedjen, kezébe vegye sorsát és fejvesztve vásároljon Ilike „kis izéjából”, „mely az örök fiatalság ősanyja, a méregtelenítés istennője”. Az elbeszélésnek nincs íve, sem a szereplők egymás közti viszonya révén, sem eszmei szinten nem jut el valahonnan valahová, az olvasónak pedig egy adott pillanatban az a benyomása támad, hogy ez a nem ritkán mesterkélt humorú szövegelés a végtelenségig folytatható, és csak merő véletlen, hogy akkor marad abba, amikor a nagydarab hős az előadás alatt fogyasztott varázsszertől vagy csak egyszerűen magától beszorul a pulpitusba, és tűzoltóért, mentőért, bárminemű segítségért epedezve befejezi előadását. Természetesen, lehetett mindez szerzői cél – a bulvár parodizálása a bulvár mintájára –, de sajnos ebben az esetben ezúttal nem szentesítődött az eszköz.
