I. Johanna spanyol királynő, mielőtt elevenen elrothadt volna negyvenhat esztendeig tartó, tordesillasi toronyfogságában, ahová saját gyermekei záratták, hétszáznyolcvanhat napot bolyongott a fiatalon elhunyt férje, Szép Fülöp holttestét őrző koporsóval. Farkas Péter Johanna című művét az Őrült Johanna néven elhíresült asszony alakja ihlette. Az alkotás hiteles történelmi forrásokból építkezik, azonban az alapinformációk ismertetését követően a szerző már az előszóban megjegyzi, hogy az „elbeszéltek főszereplője tehát akár Johanna is lehetne”, jelezve, hogy a szépirodalmi műbe foglaltak egyrészt Őrült Johanna élettörténetének csupán egy lehetséges változatát képezik, másrészt pedig a cselekmény esetlegességének szóvá tételével az író egyben azt sejteti, hogy műve metaforaként is olvasható: pusztulásunk történeteként. Az utóbbi olvasat esetében a kötet szorosan épül a szerző előző művére, a Kreatúrá ra, és annak negyedik részének is tekinthető. A Kreatúrá t alkotó három történetben az elembertelenedés különböző stációit rajzolva meg, Farkas Péter mindenekelőtt arra a kérdésre keresi a választ, hogy meddig maradhat meg embernek az ember a biológiai kielégületlenség, a testi kínok, a fizikai és lelki kitaszítottság, illetve a lényét beárnyékoló veszély közepette. Az itt megütött hangot és teremtett hangulatot viszi tovább új kötetében is, Őrült Johanna személyében ötvözve az éhség , a magány és a félelem hőseinek testi és lelki szenvedéseit. A két kötet közötti párbeszéd már a Johanna első fejezetében felsejlik, amikor ekhós szekéren egy madárember és egy albínó érkezik a város főterére, hogy vészjósló monológokkal riogassa és szórakoztassa a tömeget. A torony ablakából szemlélődő Johanna előtt a „bizarr, nemtelen jelenés”, „magas, vékony, madárszerű kreatúra” a pusztulást hirdette. A Kreatúra első részét idéző előadását a szerző a következő szavakkal meséli át: „Csupa önkény, erőszak, rosszakarat és ármány, csupa csalás és csalatkozás, árulás, a földet csúszva-mászva bejáró aljasság volt a mesében. Az emberek vakon bolyongtak a világban, egyik kézzel az előttük botladozó vállába kapaszkodva, másik kezükben göcsörtös bottal ütögetve, tapogatva, keresve az utat. Az egyik szemén hályog, a másikén hólyag vagy sorvadás, a harmadikén tömött, fehér homály, vagy üres, benőtt gödör a szeme helyén. Tévelygő, támolygó koldusok, fejük fölakadva, faruk feltolva, szájuk bambán eltátva, rongyos golyhók, kis görnyedt, japános, naiv alakok.
És útjukban még az istenek is elszáradtak, mert senki sem szólította őket. Csupán egy járt még közöttük a süllyedő világban, az istenek legősibbje, az ég és a föld, az élet teremtője. Látta a rettenetes sorvadást, a gyalázatot, az önkezű pusztulást, a maga okozta, fertelmes bűnt, mégis képtelen volt felejteni a szerelemben összeömlő testek gyönyörét, a gyönyörből kibomló létezést.”
Farkas Péter nem jeleníti meg a cselekményt, hanem a mindentudó narrátor szemszögéből, párbeszéd és belső monológ nélkül, fragmentumszerűen mondja el a történetet öt fejezetben. Az első azt a miliőt mutatja be, amelyben Johanna felnőtt, ahol a gyereknek is olykor le kell mennie a tér alatti katakombák egyikébe, hogy „lássa, hallgassa és szagolja, mi a bűn, hogyan ordít, akinek nyitott hasüregéből mint a fonalat tekerik föl a beleit”. A második fejezet Johanna és Szép Fülöp nászát, a férje által depresszióra hajlamos, nimfománnak tartott fiatalasszony magányosságát és a férfi huszonnyolc esztendős korában tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálát taglalja. A harmadik fejezet Johanna hétszáznyolcvanhat napig tartó bolyongását a férje holttestét őrző koporsóval dolgozza fel, amelyből megtudhatjuk, hogy az özvegy és gyászos menete „kizárólag éjszaka utaztak, kormosan lobogó fáklyák hálós fényében, melyben csupán szellemképek körvonalazódtak, az élet és a halál mezsgyéjén megrekedt, sötéten áttetsző, komor, súlyos szövetek”. A negyedik fejezet Johanna és lánya, a két és fél esztendős Katalin infánsnő elkülönítéséről, valamint a kérlelhetetlen kegyetlenségéről híres, rendeletileg nagykorúsított V. Károly édesanyjához és kishúgához való viszonyulásáról szól. „Johannát Katalin végleges eltávolítása után befalazták” – kezdődik a kötet ötödik, egyben záró fejezete, amely a szerencsétlen sorsú nő negyvenhat év toronyfogság után bekövetkezett halálát meséli el.
Farkas Péter mindvégig írásos történelmi forrásokra – korabeli okmányokra, levelekre és krónikások feljegyzéseire – hivatkozva mondja el történetét. A műben több helyen részletekbe menő történelmi áttekintés található, aminek következtében olykor az az érzésünk, mintha történelmi olvasókönyvet lapoznánk. Ilyen tekintetben a kötetet egyféle ismeretterjesztő füzetként is olvashatjuk, hiszen a cselekmény taglalásával azonos időben a szerző alapos leírást ad a korra jellemző tudnivalókról. Tudomást szerzünk néhány korabeli orvosi praktikáról, például a következőről, amellyel azt vizsgálták, nincs-e valami elzáródás a szervekben: „Gyantából, rutából, fokhagymából, zsázsából és korianderből összenyomkodott kúpot toltak a nyílásába, aztán szaglászgatták a leheletét, páráját, várták, milyen ízt érez a szájában.” Felvilágosítást kapunk egyes inkvizíciós kínzóeszközökről és büntetési módszerekről. A végbélbe nyomott vaskörték „arról voltak nevezetesek, hogy miután bevezették a testnyílásba, a csavarmentes vastengelyen mozgatott, körte alakú fejet, sziromszerűen szét lehetett nyitni”, míg a „kéjelgésért elítélt asszony meztelen altestét kiéheztetett kanmacskákkal együtt bőrzsákba dugták, aztán elvarrták a zsák száját”. A korabeli uralkodók elfoglaltságáról megtudjuk, hogy „a hatalom megtartásával és kiterjesztésével voltak elfoglalva, az intrikák és kegyencek megfékezésével, az incesztusok kezelésével és a pillanatnyi érdekeik szerint szabályozott gyilkolás és rablás bonyolításával, miként általában a tehetséges uralkodók”. Mivel Szép Fülöp szenvedélyes pelotajátékos volt, és minden valószínűség szerint ez okozta a halálát, betekintést nyerünk ebbe a maga korában igen közkedvelt férfias sportba is. Az elhangzottak mellett olvashatunk még egyházi törvények rendelkezéseiről, élve eltemetett nőkről, vagy pestisjárványról, aminek következtében „hullámzott a föld a tömegsírokból fölszálló hullagáztól”, de meg kell jegyezni, hogy a hitelesség vagy a hitelesség látszatának biztosítása nem mindig válik a mű javára. A szerző néhol felesleges mozzanatok tárgyalásával vagy a cselekmény szempontjából lényegtelen adathalmozással terheli a szöveget, mint például Johanna kísérete összes tagjának a felsorolásakor fél oldalon keresztül – egy történésznek talán még érdekes lehet, de egy szépirodalmi mű olvasójának aligha jelent valamit Johanna kilenc udvarhölgye nevének az említése.
Ami regénnyé varázsolja a Johannát, az a mű költői nyelvezete. Farkas Péter lírai futamai és a maguk kegyetlenségében borzongatóan szép leírásai a szerzőre jellemző emelkedettséggel képesek visszaadni a kötet szenvedő alanyai világának sivár hangulatát, saját vesztébe torkolló világunk reménytelen voltát. Farkas Péter művében minden, még a testi élvezet ritka pillanatai is az emberi lét kilátástalanságát, feleslegességét és hiábavalóságát tükrözi. Olvasás közben lehetetlen nem észrevenni az áthallásokat korunkkal: legyen szó hataloméhségről, az orvosi tudomány kísérletezéseiről, az élsportolók megszállottságáról, vagy a mi időnkben játszódó háborúkban elkövetett kegyetlenségekről. A világ a saját kiüresedése felé halad. Valós és vélt hullákat cipelve magunkkal évszázadok óta bolyongunk ezen az úton. A farkasi mű ennek a bolyongásnak a lenyomata. Johanna élete és halála nem történelmileg, hanem egzisztencialista vonatkoztatásban izgalmas a számunkra. Johanna szenvedésében és elmúlásában az emberiség mulandósága és elkerülhetetlen pusztulása olvasható ki: „Mert bármily nyomorult volt is testében a hús, mégis csak benne érezhette a kínt és a kéjt, benne áradhatott meg a szenvedés és a gyönyör dagálya, az tudott álmodni és emlékezni a sárra, a nedűre, a mámorra és a bukásra.”
