Törvényekre ott van szükség, ahol a közerkölcs oly mértékben eltávolodott a jó szokások diktálta magatartásformától, ami már a közösség fennmaradását veszélyezteti… Mit bambultál annyira el, nem ismered fel egy régi barát hangját?! No meg úgy látszik, hogy államügyészként az isten olyannyira felvitte a dolgod, hogy már az egykor általad sokat szajkózott megállapítást is elfelejtetted… Persze hogy én vagyok az, ki más lenne?! Hogy vagy, öreg haver? Remélem, jól mennek dolgaid. Istenem, évek óta nem láttalak, pedig ugyanabban a városban élünk, bassza meg!
Összefuthatnánk már… Nem, nem gondoltam azonnal, most én is nyakig vagyok, hanem valamikor a közeljövőben. Mindig csak az az átkozott munka, semmi lazítás, semmi kikapcsolódás, ebben az örökös hajszában nyúlfarknyi idő sem marad egy kis szórakozásra, új élményekre vagy a közös emlékek felelevenítésére a régi társakkal… Felháborító! Te is látástól vakulásig dolgozol… Értem. Mondd, nem szoktál néha a tükör előtt rákérdezni arra, hogy mi a bájos farú értelme van ennek a folytonos rohanásnak? Tárgyalások, üzleti ebédek, ügyviteli tervek, számlák, szerződések… Fél életünket számoktól és pecsétlenyomatoktól hemzsegő papirosok tanulmányozásával töltjük… Emlékszel, annak idején eszünkbe sem jutott volna azt gondolni, hogy valamikor majd így fogjuk végezni: öltönybe és nyakkendőbe csomagolva, egy iroda kellős közepén… Tessék?! Felfogtam, hogy egy teherautó suhant el melletted, de nem értettem, amit azelőtt mondtál… Ja, igen, te inkább azt az időszakot szeretnéd elfelejteni. Értem. Nézd, nyilván mindannyiunk életében vannak olyan korszakok, amelyeket szívesen kitörölnénk emlékezetünkből, de ezek is tagadhatatlanul hozzájárultak mai egyéniségünk kialakításához… Neeem... Nem rád céloztam, félreértesz... Én csak a régi barátság nevében odaszóltam ennek-annak, hogy figyeljenek oda rád a kinevezéskor. Semmi különös. Ennyit bárki megtesz egy régi barátért, nemde?! Különben is nem volt nehéz dolgom, köztünk szólva, neked fogalmad sincs, mi mindenre képesek ezek a sajtónak nap mint nap bőszen nyilatkozó, a szebb jövőt csakis és kizárólag a saját nevükhöz kötő pénz- és karrierhajhász politikusok! Ha egyszer megírom a memoárjaimat, azt biztosan nem teszik ki az ablakba! Élősködő, mocskos egy réteg… Nem csoda hát, hogy annyi törvényre van szükségük, ugye… Micsoda?! Olyan zajos ez az átkozott forgalom, hogy felét sem értem annak, amit mondasz, keress már az úttól kissé távolabbra eső padot… Szóval, azt mondod, hogy téged is rendszeresen hívogatnak? Értem. Majd javasolni fogom nekik, hogy a BARÁTI SZÍVESSÉG intézményét is foglalják bele valamelyik européer törvényükbe. Mielőtt azonban még ezt megtennék, nekem lenne szükségem valami hasonlóra… Nem hiszem, hogy túlságosan nagy ügy, de számomra rettentően fontos. Találtál már egy félreeső padot? Nem hall senki? Rendben… Figyeld, biztosan hallottál már róla, mi történt tegnapelőtt éjjel, teli van vele minden szaros újság, most nem részletezném, csak szeretném, ha tudnád, hogy nem felejtem el, ha a fiam felfüggesztettet kap… Akárcsak azt sem, ha esetleg valami mást, érted… Nem, nem fenyegetőzöm, csak nyíltan beszélgetek… Tudod, mit jelent ez egy apának, hisz neked is van gyereked. Azzal a szerencsétlennel majd én elintézem az ügyet, végül is csak egy kis karcolást kapott, túléli, semmi drasztikus következménye nem származik a dologból, ha akarja, a középiskola elvégzése után elküldöm Svájcba egyetemi tanulmányra, vagy veszek neki egy lakást a belvárosban… Egy aprócska karcolásért! Még egy fránya vakbélműtét után is nagyobb heg maradna neki. Figyeld, annyit, amennyit tőlem kap, akkor sem kapna, ha az egyik veséjét adta volna el! Valójában szerencsésnek is nevezhető a kis szarházi, másoknak ekkora jövedelemért sokkal többet ki kellett állniuk… Mit mondasz?! A média?! Azt kérded, hogyan reagál majd a média?! Ki nem szarja le azokat a senkiházi firkászokat! Néhány napig csámcsognak majd a témán, egyik-másik közülük, jogosnak vélt felháborodással, ír majd néhány mélyen megrendítő kommentárt a jogállam működésének ellehetetlenítéséről, és ennyiben ki is merül majd a dolog. Harmadnapra mindenki elfelejti. Kreálunk nekik újabb megdöbbentő híreket, kóbor kutyákat kötözünk a sínekhez például, vagy felgyújtunk egy csirkefarmot, hadd szórakoztassák velük a szenzációéhes közvéleményt… Jönnek ezekkel a társadalom megreformálásának szükségességére felszólító magasztos közhelyeikkel, kisebb-nagyobb botrányaikkal, kvázi oknyomozó és tényfeltáró riportjaikkal, a buzgó hozzáállásukkal, hogy majd ők megtanítják a magunkfajtákat kesztyűbe dudálni… A kis szerencsétlenek azzal sincsenek tisztában, kinek dolgoznak. Végignézném egyszer a lelkiismeretes pofikájukat, amikor szembesülnek a kiábrándító ténnyel, hogy egyesek közülük a napi betevőjüket is nekem köszönhetik! Akárcsak a névtelen bennfenteseket, akik elmondják nekik az állítólag általuk felgöngyölített exkluzív információkat! De ne mélyedjünk túlságosan bele ebbe a kérdésbe, mert ideges leszek. Csupán arra szeretnélek kérni, hogy nézz utána a dolognak… Igen, igen, már az adott éjszaka és tegnap is jártam bent a rendőrőrsön, feltételezhetőleg már továbbították hozzátok az ügyet. Mellesleg, első alkalommal valami undorító fiatal zsaruhoz volt szerencsém, feltétlenül tudd meg, ki az, azt mondja a gennyzsákja, gyilkossági kísérlet, meg hogy ok nélkül támadott a gyerek… Képzeld el! Ok nélkül?! Észveszejtő, hogy egyesek mi mindent megengednek maguknak… Nem tudom, te mit szűrtél le a sajtóirományokból, de ha komolyabban belegondolunk az egészbe, a fiam nem is felelős a történtekért, hiszen az a kis szarcsimbók provokálta ki! A gyerek és a barátai szépen elmondták, hogy ez a semmirekellő úgy bámult rá, mint a hibbant birka. Nemcsak az adott éjjel, hanem már korábban is, az iskolában. Mondd, mi mást tehetett volna? Egyszer és mindenkorra valahogyan a tudtára kellett adnia a nímandjának, hogy így nem viselkedhet. Bámuljon úgy az öreganyja seggébe, de ne az én fiam képébe! Világos?! Még jól is járt. Egyetlenegy szúrás! Az semmire sem elég. Emlékszel, némely istenvertébe tizenvalahányat kellett szúrni, mire kilehelte átkozott lelkét, sőt, az egyiknek még a csuklóját is kénytelenek voltunk átmetszeni, hogy végre elengedje a mélyhűtő fogantyúját, pedig már fültől fülig vérzett… Jóóól van, tudom, hogy te nem önkéntesen vettél ebben részt, hanem kényszerítettek, hallottam már a mantrát, besoroztak és odaküldtek, baszd meg, így jött ki a lépés, de ettől még kurvára ugyanazt tetted, mint a többiek! Igen, azt is tudom, én kibaszottul tudom, hogy nem volt választásod, ha te nem vágod át az ő torkát, ő átvágja a tiéd, de majd két évtized után legalább te ne moralizálj nekem! Mi?! Te nem nyerészkedtél…? Értem. Szegény, most meg kellene, hogy sajnáljalak? Nézd, hagyjuk a fenébe az efféle okfejtéseket, mert csak feleslegesen felhúzom magam, lényeg az, hogy ebben a szaros demokráciában még azt is gyilkossági kísérletnek minősítenétek, ha az ember körömvágó ollóval támadna rá valakire… Egyáltalán nem túlzok, de rendben, legyen neked igazad, büntetőjogi kérdésekbe aztán végképp ne bonyolódjunk bele, inkább térjünk vissza a gyerekhez… Tudod, egy kicsit lelkiismeret-furdalást érzek miatta. Nem voltam ott, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, mert bizonyos seggfejek egy adott pillanatban beképzelték maguknak, hogy máról holnapra megválthatják a világot, és leszámolnak mindenkivel, aki nem akkora lúzer, mint jómaguk… Fél évig tartottak vizsgálati fogságban a rohadékok, és közben semmi kézzelfoghatót nem találtak ellenem! Fél évig voltam távol, a gyerek meg az idő alatt kénytelen volt végignézni, hogyan keféli meg részeges anyját bárki, akinek csak kedve szottyan hozzá… Ehhez aztán értett a büdös szajhája! Akárcsak az összes többi hozzá hasonló papa-mama kislánya. Emlékszel, akkoriban ezeknek az értelmiségi felmenőkkel rendelkező úri családoknak polgári neveltetésben részesült leánysarjai nem a jog- és orvostanhallgató fiúkra buktak, hanem azokra, akik ki tudták elégíteni telhetetlen anyagi igényüket. Azok voltak az idők… Jöttünk haza bűzösen, mocskosan a harctérről, ezek a fancy picsák pedig majd’ megvadultak értünk. Az enyém is közéjük tartozott… A mama zongoratanárnő, a papa elsőrendű sebész, még sincs mit a tejbe aprítani. Ötmárkás miniszoknyáért úgy tárta a lábait, mint azok a hajlékony kínai tornászlányok a gerendán. Istenien festett… Le nem tudtam szállni róla, nem csoda hát, hogy csitt-csatt teherbe is ejtettem, aztán pedig elvettem, mert mi mást tehettem volna, egy gyerek nem nevelkedhet apa vagy anya nélkül. Az első években még minden rendben is ment, a gond később kezdődött, már amikor a gyerek elindult iskolába, az asszony pedig hirtelen a fejébe vette, hogy elbaszta az életét. Mert ő bezzeg lehetett volna közgazdász, francia nyelvtanárnő vagy akár biológus is, ehelyett viszont CSAK EGY otthonülő, elhízott anya lett! Mondogatta ő, két pohár whisky közt, holott egyáltalán nem volt elhízva, oda ment, ahová akart, és azt tett, amire éppen kedve támadt. Talán ez is volt a baj. Egy nőnek nem tesz jót a túlontúl nagy szabadság… Megváltozott viselkedéséhez hozzájárult a rezsimváltás körül kialakult médiapropaganda is. Hirtelenében visszatértünk az évekig méltánytalanul mellőzött jó öreg társadalmi értékekhez… Ő is fejleszteni szerette volna magát szellemileg, beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra, de csak nyögni tanult meg angolul, mert tanulmányai legnagyobb hozadéka az lett, hogy összeszűrte a levet egy magánál öt–hat évvel fiatalabb sráccal. Amikor megtudtam, kiírattam. Természetes, hogy az ember ilyesmit senkinek sem mond el, ott a gyerek, gondolni kell rá. Reménykedsz, hátha visszatér az asszony józan ítélőképessége, egyaránt igyekszel szép szóval és kissé keményebb fellépéssel is hatni rá, de előbb-utóbb csak be kell látnod, hogy az összes erőfeszítés frászt sem ér. Két pokoli év telt így el, aztán engem váratlanul bekísértek, hónapokig nem engedtek ki a vizsgálati fogságból, miközben a gyerek akarva-akaratlanul is az anyja félresiklásának a szemtanújává vált. Mondd, kedves barátom, hogyan legyen egy fiúgyereknek bizodalma bárkiben is az életben, ha kénytelen volt végignézni, ahogyan a tulajdon édesanyját a postástól a kéményseprőn keresztül a szomszéd sintérig mindenki meghágta?! Gondolj bele, te hogyan viselnéd el ezt a megrázkódtatást? Mit tennél, ha egy kis szarházi, aki előtt a szülei a születése óta megjátsszák a boldog házaspárt, mintha csak egy tetves szappanoperából léptek vonna elő, minduntalan bambán figyel?! Persze hogy móresre tanítanád! Megszúrnád egy kicsit, mi sem természetesebb, hogy ne bámuljon már az a rohadék köcsög azzal a boci nagy szemével. Egy szúrás! Ismétlem: EGY SZÚRÁS! Mi az?! FI-GYEL-MEZ-TE-TÉS! Gyilkossági kísérlet?! Ne nevettessetek már! Ha meg akarta volna ölni, megteszi. Még hetet beledöf, és ott csuklik össze a kis gecije! Szóval, érted… Nem szeretném, ha nem saját hibájából kifolyólag időnap előtt téves vágányra terelődne a gyerek élete. Még kiskorú… Igen, jövőre tölti be a tizennyolcat, úgyhogy, légy szíves… A régi szép idők nevében… Jó, jó, világos, majd egyeztetünk az ügyvéddel is… Magától értetődik. Persze… Aztán pedig tényleg összefuthatnánk már. Elmehetnénk akár teniszezni egyet. Mit szólsz hozzá? Úgy hallottam, hogy ezek a folyó menti parknál megnyílt pályák nagyon klasszak… Benne vagy? Remek! Egyeztetjük majd az időpontot, és kimegyünk. Az orvosok is azt tanácsolják, hogy minél többet mozogjunk. Állítólag jó stresszoldó! Igen, igen, utána fogunk járni… Minden jót, öreg harcos! Majd jelentkezem…
