Amint fölnyitom a doboztetőt – valamilyen természetes elvárásnak eleget téve –, értékük szerint csoportosítani kezdem a képeket. Gondolkodni nem kell az értékrend fölállításán, hiszen vannak a rámázottak, amelyek eleve az első kategóriába sorolandók, hiszen annak idején fénykép sem készült naponta, nemhogy keretre is fussa, bár – a doboz tartalmát mérlegelve – a gyakoriságuk majdhogynem egybeesett: élet- vagy sorsfordító alkalmakkor egyikre is, másikra is összekaparták a pénzt.
És amint beléptél a szobába, a szemközti falon, igaz, elsőként Jézus vagy Szűz Mária méretes képe tűnt eléd a főhelyen, a két ablak között, de ott sorakoztak mellette a családi képek is: katonaság, esküvő, együtt a szülők és gyerekek. Generációkon át. S most támpontokat vagyok kénytelen keresni a képek hátulján, vajon kinek az apja-nagyapja járta meg a tizennégyes háborút (itt délcegen, nagy bajusszal, tökéletes egyenruhában látható stúdiófelvételen), és ugyan kik lehetnek azok, akik az idő tájt esküdtek örök hűséget egymásnak. (Gondolkodóba ejt: ha nem degradálódnak virtuálissá a mai fotók, ugyan mi kerülhetne a falra a meg sem köttetett házasságok helyett; vagy ezzel ellentétben: jutna-e hely az újabbnál újabbaknak, amelyek a „holtomiglan-holtodiglan” kimondásakor készülnek.)
Mivel a dobozban megtalálhatók a szinte kivétel nélkül keretes szentképek is, ezeket mégis külön kategóriába kell sorolnom, merthogy nem fényképek, és nem is családiak, hacsak fel nem figyelünk arra a fontos tényre, hogy a szent család képei ezekből a régen lezárt és ritkán fölnyitott dobozokból rendszerint nem hiányoznak. Miként a képnek nem nevezhető, szöveges, bár igen díszes Házi áldás sem: Hol hit, ott szeretet. / Hol szeretet, ott béke. / Hol béke, ott áldás. / Hol áldás, ott Isten. / Hol Isten, ott szükség nincsen – olvasom az igencsak alapos gondolkodásra késztető sorokat.
Vannak azután olyan fényképek, amelyek eleve akasztóval készültek, megspórolva ezzel a keretezés költségét. Legvégül pedig – ismerős arcokra lelve – megtalálom azt a néhány családi képet, amelyek „sorsfordító” eseményhez nem kötődnek, hanem abból a korból szármáznak, amikor már falujáró fotográfus csalogatta lencséje elé a helybelieket, s mivel különös ok nem volt a fényképezkedésre, ezeket már nem is falra szánták.
Talán másik dobozt is nyitni kellene a „tömegfotózás” időszakából, az albumos korszakból, hogy eljussak a dobozmentesig, avagy a fémdobozosig, a virtuálisig, amelyeknek se keretük, se akasztójuk, de bármikor vághatók, retusálhatók, festhetők, és szent meggyőződésünk, hogy a 2100-as években is előszedi valaki őket a dobozból.
