Jó ismerni a múltunkat, ahhoz, hogy értsük a jelenünket, és biztos alapokra helyezzük a jövőnket, ez nem titok. Az azonban, hogy valaki évszázadokra visszamenően kutassa elődeink és lakhelyünk múltját, bizony nem kis erőfeszítést, kitartást és kutatómunkát igényel. Nem sajnálta sem az időt, sem az erőt az oromi Pósa (Muhi) Mária, aki 2012-ben közreadta Az oromi és völgyesi tanyavilág monográfiáját, azt a hatalmas kincset, amely most már ott pihen a legtöbb oromi könyvespolcán. Nincs olyan környékbeli, de akár távolabbra szakadt, egykor erről a térségről származó, aki ne találná meg valamelyik felmenőjét egy-egy történetben. Nem csak a helybelieknek lehet érdekes, mert Pósa Mária hatalmas munkát végezve, az elmúlt évszázadokról is átfogó képeit rajzol művében, amelyet, úgy érezte, még számtalan információval meg lehet toldani. Ezért is van most születőben a második rész, amely kiegészíti az elsőt, mert mondanivaló akad bőven.
Mi mutatta a második rész létrejöttének szükségességét?
– Az első rész megjelenése után (amely minden hiányossága ellenére pozitív fogadtatásban részesült) megnyíltak az addig zárkózott emberek. Mesélni kezdték rég elfelejtett ismereteiket, történeteiket. Így a gyűjtőmunka nem állt le. Egyre szaporodott a felszínre kerülő helytörténeti anyag, kiegészítés, amit, ahogy az első könyv esetében is történt, sajnáltam volna veszni hagyni. Így bukkantak fel térségünk második „török idők előtti” falujának nyomai is például, amelyeket a régészek középső bronzkoriként azonosítottak be.
Az első rész mit taglal, és a másodikban mi kap helyet, amit feltétlenül közkinccsé szeretett volna tenni?
– Az első részben a középkortól indulva dolgoztam fel Orom térségének gyér történelmét, amiben hangsúlyt az 1750–51-ben indult újratelepítés kapott. Azon belül tanyavilágunk benépesülése, az akkori emberek életmódja, majd a vasút megérkezése és általa a térségbe érkező fejlődés. Amit a falvak kialakulása, iskolák építése, bizonyos ipari tevékenységek megjelenése stb. fémjelez. Trianon után pedig az alkalmazkodás az új helyzethez. Szóltam az 1945 után bekövetkezett radikális változásokról, az állami birtokok kialakulásáról és a fejlődésben játszott szerepükről. Feltérképeztük a népes tanyavilágot. Írtam az elvándorlásról, majd a tanyavilág eltűnéséről, a kulturális életről, más társadalmi tevékenységekről, a mai mindennapokról…
A második rész az elsőre épül, de remélem, önállóan is megállja a helyét. Tekintettel az első kötet megjelenése után előkerült bronzkori falunyomokra, írtam térségünk kapcsán a történelem előtti, majd az azt követő korokról. Részletesebben foglalkozom szűkebb térségünk benépesedésével, illetve az utóbbi 250 év helytörténetével. Ezen belül a terület tagoltságával, az utak nevének változásával, a vasút hanyatlásával és megújulásával, a falvakkal és nevük kialakulásával, a piacok és a posta létesítésével, templomépítésre tett kísérletekkel, a lakosság lelki gondozásának színhelyeivel. Adalékokat találunk benne iskoláink történetéhez. Szólok a monográfiából kimaradt más történésekről. Egykor helyben készített fényképekkel mutatom be a parasztság tevékenységéből a legfontosabbnak vélt mozzanatokat. Szólok a kisközösségekről, és a családtörténelem keretén belül bemutatok hosszabb rövidebb történettel egy-egy mai leszármazott vonatkozásában mintegy harminc családot.
Emléket állítok az 1848–49-es szabadságharc, az első és második világháború, illetve az 1990-es évek délszláv fegyveres összetűzéseinek helybeli, valamint térségünkhöz kötődő áldozatainak. Van belőlük bőven.
Mi motiválta, hogy ilyen hatalmas munkába fogjon, ráadásul két nekifutásra?
– Az adatgyűjtés kezdetben spontán indult. Előbb családfakutatással kezdtem, ennek hátterét is kutatva egyre szaporodott az ismeret. Végül egy Kanizsáról induló kezdeményezésre dolgoztuk fel a helyi iparosság történetét 2011-ben, ami magja lett az első könyvnek. Mivel az első könyv egy része visszaemlékezéseken alapul, a második könyvben igyekeztem ezeket a visszaemlékezéseket levéltári adatokkal is alátámasztani. Viszont feleslegesnek tartottam az elsőt átdolgozni, mert akkor egyes részeit meg kellett volna ismételni.
Hogyan zajlik a gyűjtés?
– A gyűjtés két úton történik. Egyrészt írásos dokumentumok alapján, amelyek lehetnek levéltáriak vagy megjelent publikációk. Másrészt szájhagyományból, adatközlőktől. Hihetetlen történetek kerülnek elő, amelyeknek a tárháza végtelen. De gyakran tapasztalom, hogy sietni kell, mert elvesznek a régi korokra vonatkozó ismeretek. Sokszor már el is késtem…
Kik segítették a munkában?
– A gyűjtőmunkában sokan segítettek. Az elsők, akiket megemlítenék, nem tudatosan tették. Ők a szüleim, nagyszüleim. Tőlük kaptam az első információkat. Közöttük voltak olyanok is, amelyek egészen az újratelepítésig nyúltak vissza. A többi családtagom közül a férjemet kell kiemelni, adatközlőként is. Rajtuk kívül több segítőm is volt, akikre bármikor támaszkodhattam, de itt név szerint nem említenék senkit, nehogy valakit kihagyjak, pedig nem illene. Vannak közöttük adatközlők, valamint olyanok is, akiktől technikai segítséget kaptam.
Van-e legkedvesebb története, amelyet kiemelne?
– Minden új történet a legkedvesebb. Később úgy adódik, hogy megszokom őket. Elvesztik varázsukat. De vannak részek a feldolgozásban, amelyeket szívesebben olvasok újra, mint másokat.
Hamarosan a nyomdába kerül az értékátörökítő munka. Mikorra várható, hogy az érdeklődők hozzájuthatnak?
– Úgy gondolom, őszre. De ebben nem egészen vagyok biztos. Orom helyi közösség támogatásával kerül kiadásra.
Pósa Mária második könyve Oromról és környékéről, a hozzá tartozó két településről, sőt az ustorkai tanyavilágról is olyan képet rajzol elénk, amellyel visszautazik a lelkünk a távolabbi múltba. Abból nemcsak tudást, hanem erőt is meríthetünk, hisz ahogy a szerző fogalmaz, az élet csupa körforgás. Az pedig nem árt, ha ismerjük elődeink sokszor keserédes múltját, amikor ugyanolyan csatákat vívtak, mint most, csak más köntösben. Nagyon várjuk a második könyv megjelenését a sok életízű történettel megfűszerezve.
