Vajon most, a nyári napokban mivel foglalkozik Jódal Rózsa? Ezzel a kérdéssel kerestük meg a székvárosban élő, alkotó Herceg János irodalmi díjas prózaírónkat, jeles publicistánkat.
– A válaszom egyszerű: ezen a „megkoronázott” nyáron keresem az embereket, s mindent, ami velük együtt jár. Talán fokozottabban is, mint eddig, a „boldog”, természetes léptékű időkben. Eldöntöttem magamban, hogy „korona” ide vagy oda, azért sem bújok meg remeteként a barlangomban. „Pillanatnyilag” 676 Facebook-ismerősöm van, de látom, ma már ismét két új jelentkező is „akadt a horgomra”. Tévedés ne essék: nem én csalogatom őket magamhoz lépes mézzel. Talán csak ösztönösen megérzik, hogy kíváncsi vagyok rájuk. Mindenkire. Érdekelnek a problémáik, az apró-cseprő dolgaik, egyéni és családi örömeik, sikereik, számukra, és számomra újnak hitt művészi, művelődési, nevelési, konyhaművészeti vagy kertészeti felfedezéseik, és szívesen osztom meg velük a magaméit is. Mindig is érdekeltek az emberek és a történések. Világéletemben örökmozgó voltam. Elébe mentem az eseményeknek. Most, hogy beszorultunk a négy fal közé, illetve a kerítésünk mögé, már csak „virtuálisan” érjük el egymást. De elérjük. A fiaimmal, a rokonaimmal és a két barátnőmmel rendszeresen levelezünk, pontosabban e-mailezünk. Hosszan és részletekbe menően számolunk be egymásnak minden számunkra fontos eseményről, osztjuk meg egymással a gondjainkat, kérünk és adunk tanácsot. Volt osztálytársaim, ismerőseim gyakran telefonon hívnak. Akadnak, akiket én hívok, mert már nem látnak, nem tudnak tárcsázni, de magukra hagyott, elesett öregségükben is nyitott lélekkel várják az „újdonságoknak” hitt eseményeknek legalább a morzsáit. Ha az ember önmagába süpped, és érdektelenné válik, az már a vég…
Persze van, amit kénytelen vagyok egyszerűsíteni, bagatellizálni. Már nem bírok a kertemmel. Csak annyit teszek-veszek benne, amennyire az erőmből futja. Attól még a fák, bokrok, a sok évelő vidáman burjánzik, és ha eljön az ideje, ontja a virágokat. Megkapálgatom, megöntözöm őket, de újdonságokkal már nem kísérletezem. A cserepes virágaim is a meglévők, az idén nem vettem újakat. Most nyáron ott pompáznak a teraszunkon. A férjemmel és Kálmán fiunkkal ott teázgatunk délutánonként közöttük. Uzsonna-vendégeket, mint „hajdanán” nem merünk magunk közé invitálni, mert: Jaj, a vírus, jaj, a fertőzésveszély! Nem is jönnének. Félnek… Pedig a fehér virágállványon terpeszkedő klívia talán sosem volt még ilyen buja-kék és sokágú, s a még szegény megboldogult Hilda barátnőmtől kapott korallvirág sem ilyen égőpirosan lángoló, mint az idén. A legnagyobbakat, a szobafenyőt, a fikuszokat és a filodendronokat elajándékoztam, mert telente nem tudtunk már tőlük mozogni a lakásban. Pedig imádom a virágokat, a színeket és az illatokat. Ha a Facebookon egy különösen szép virágra lelek, annak fotóját lementem, s lelkesen ajándékozom tovább. Gyönyörködjön benne más is. Szinte rekordidő alatt „adok túl” rajtuk, hisz adni, ajándékozni öröm. Így vagyok a már egyre gyérebben érkező különleges tájegységeket, műalkotásokat, történelmi eseményeket, mi több – vicceket közlő lánclevelekkel is. Alig olvasom el őket, máris azon töröm a fejemet, kiknek küldjem tovább, hogy velem örüljenek, nevessenek.
Hogy több időm jusson a háztartásra, és persze az írásra, csak egyszerű, gyors ételeket főzök, néha két napra, aminek hírére persze a két „kosztosom” nem tör ki tapsviharban. Az újításaim is ilyen irányúak. A Facebookról mentettem le és készítettem el például nemrég a főzés nélküli túrógombócot.
Rengeteget olvasok, s mivel már jó ideje alvásproblémákkal küszködök, teszem ezt szinte éjjel-nappal. Ó, mennyi-mennyi jó könyv vár még rám, s én azokból még annyit szeretnék a Szempont c. műsorban ismertetni! Rá szeretném venni a hallgatókat, hogy ők is merüljenek el bennük, és úgy örüljenek egy-egy sikerült jellemábrázolásnak, festői tájleírásnak, vagy egy-egy már elfeledettnek hitt, s a szerző által újra-felfedezett gyönyörű jelzőnknek, ahogyan azt én teszem nap-nap után. Többnyire hajnali kettőkor, de megesik, hogy fél négy felé veszem be az első „altatót”. Ha nem olvasok, hanem belemelegedve éppen írok, és eléggé tépelődő, zaklatott, vagy éppen ihletetten elmélyült állapotban vagyok, akkor egy bizonyos idő múlva sor kerül a második Bromazepam „elfogyasztására” is. Mert valamennyit azért muszáj aludni. Az esti, éjjeli alkotás az elmúlt évtizedek hozadéka. Valamikor a kisgyerekeimé és a szerkesztőségi munkámé, hivatalos kiutazásaimé, riportalanyaimmal való találkozásaimé voltak a nappalaim, zavartalanul csak éjjel írhattam. Ma már nem gátolna ebben semmi, de nagy úr ám a megszokás, a beidegződés!
Néha összegzéseken jár az eszem. Nemrég egy meseválogatást adtam le a Forum Könyvkiadónak. Örülnék, ha előbb-utóbb napvilágot látna, s gyerekek kezében láthatnám a Dr. Gör-gört. (Egyelőre ez a kötet munkacíme.) Hisz ezeket a meséimet is nekik írtam!
Reggelenként persze elmaradhatatlan az Öt Tibeti, sőt néha napközben is, amikor a sok számítógép előtti ücsörgéstől túl merevnek érzem a derekamat, egy nyújtózkodó derék- és nyaktornát is elvégzek tízszer, amit a nap folyamán esetleg még egyszer megismételek. Családom többi tagja is lelkesen tibetizik, persze ki-ki magának.
Így telnek a napjaim. Ma azért érdekes „vendégeim” akadtak. Amikor kiballagtam a levélszekrényhez, hogy behozzam az újságokat, elkerekedett a szemem a láttukra. Az előkert virágágyása a krizantémbokroktól a betonig telis-tele volt szórva csigákkal. Úgy sárgállottak a pázsiton, mint holmi rumban áztatott mazsolaszemek. Megszámoltam őket: szarvacskáikat nyújtogatva pontosan harmincketten vigyorogtak felém. Úgy látszik, az eső kimosta őket a hatalmasra nőtt fügebokor alól. Vagy a felhők mögül elő-elővillanó napsugarak csalogatták ki őket. Nagy, kényszerű magányomban, bezártságomban még nekik is megörültem. Mert a „virtuális” élet, együttlét azért egy kicsit mégis más… – osztotta meg velünk élményeit a 81. évében járó jeles író, publicista.