A Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat idén Lázár Tibor óbecsei születésű, évek óta Zentán élő festőművésznek ítélték oda, akinek alkotásai – a bizottság értékelése szerint – szorosan kötődnek szülőföldjéhez, Vajdasághoz, annak gazdag történelmi és kulturális áramlataihoz, és közben megpróbál meghatározni egyfajta regionális identitást is a képzőművészet nyelvén. Nevéhez fűződik az Uncool Project létrehozása is, amelynek nem titkolt célja a fiatal vajdasági képzőművészek bekapcsolása a kortárs nemzetközi művészeti folyamatokba, és az itt született alkotások megmérettetése a nemzetközi porondon. A festőművésszel a nemrég odaítélt elismerés kapcsán a díjról, az ars poeticájáról és a terveiről beszélgettünk.
– Nem szeretnék álszerény lenni, természetesen nagyon jólesik ez az elismerés, de nyilvánvaló, hogy nem a díjakért alkotunk, hanem sokkal inkább egyfajta belső kényszerből. Ugyanakkor minden művészeti megnyilvánulás egyfajta kommunikáció is egyben, még akkor is, ha valaki azt mondja, hogy önmagának fest, ír vagy zenél. Éppen ezért rendkívül fontosak a visszajelzések, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, szóban vagy papíron érkezők, hivatalosak vagy nem hivatalosak. A munkáim a művészi elképzeléseim megvalósulásaként születnek meg. Az elismerés is ezt jutalmazza, így azt kell mondanom, maga a díj is elsősorban következmény – magyarázza Lázár Tibor, aki nem tagadja, munkái igen erősen kötődnek a helyhez, ahol él, illetve annak múltjához, történelméhez is.
– Vajdaság egy olyan európai régió, amely az elmúlt évszázadok turbulens történelme során több állam részét is képezte. Mivel jó néhány nemzet lakta, vallások és nyelvek jelentek meg, tűntek el és léteztek párhuzamosan. Minden nemzet magával hozott valamennyit a saját kultúrájából, nyelvéből, vallásából, amiből sajátos keverékek és párhuzamok alakultak ki. Attól függetlenül, hogy éppen melyik ország részét képezte, általában megfigyelhető a központtól távol eső helyzetből fakadó provincialitás – hangsúlyozza Tibor, hozzátéve, már a néhány évvel ezelőtti munkáiban is nagyon markánsan jelen volt az identitástudat kérdésköre. A korábbi alkotásai elsősorban az egyénre összpontosítottak. Az a problémakör azonban, amivel már jó néhány éve foglalkozik, már nem az egyénre figyel, hanem sokkal inkább a kollektívre. Ugyanakkor megszemélyesíti magát a régiót is, feltéve a kérdést, vajon lehet-e egy régiónak olyan identitástudata, amely a lakossága nemzeti, vallási összetétele, illetve a társadalmi rendszerei váltakozása felett áll.
– Egyértelműen megállapítható, hogy a 19. és a 20. század fordulópontja a régió újabb kori történelme egyik aranykorának számított. Ezek az évtizedek a polgárosodás időszakával voltak egyenlőek, amikor az addigi jobbára paraszti kultúra mellett megjelent a polgáriasodás és a polgári kultúra is. Munkáimban erre a társadalmi fordulópontra fókuszálok, amelyből igyekszem annak identitását, illetve annak hiányát is körvonalazni, amitől az egyén történelmi, regionális identitásának pontosítását is remélem. Az ipari forradalom hozta társadalmi, gazdasági és egyéb átalakulások csakhamar itt is megjelentek. Ez volt az a pillanat, amikor felmerült az a lehetőség, amelynek köszönhetően a provincia, illetve a gyarmat a történelem, a berögzült szabályok és egyebek hiányának köszönhetően, megelőzte a gyarmatosítóját. Mindennek a legszembetűnőbb lenyomatai az építészetben maradtak meg, a középületek, a templomok és a polgári házak formájában. Az akkor legdivatosabb neobarokk, neoklasszikus, majd a szecessziós stíluselemeket találhatjuk meg a homlokzatokon. Ezek az otthonok nemcsak reprezentatív külsővel, hanem hasonló belsővel is rendelkeztek. A bútorzat, a használati tárgyak és a berendezés egésze is tükrözni igyekezett a társadalmi státust. A mestermunkák mellet ugyanakkor helyet kaptak azok a festmények, gobelinek (innen származnak az ovális és kör alakú festményeim), apró dísztárgyak, evőeszközök és díszes használati tárgyak is, amelyeket ma egyszerűen csak B-kategóriának neveznénk, amelyek erősen a giccs határát súrolják, sokszor a nagyobb kulturális központokból ideáramlott munkák adaptált verziói, provinciális átiratai voltak. Munkáimban mindezeket a kliséket idézem meg, egy-egy pszeudo változatban. Referenciapontként itt Quentin Tarantino filmrendezőt tudnám megemlíteni, aki a karate-, háborús- és westernfilmek elcsépelt megoldásaiból merít – fejti ki Tibor, akinek az említett korral és az annak tárgyaival való viszonya a legtöbb esetben egészen összetettnek tekinthető, hiszen – ahogyan fogalmaz – megtalálható benne a melankólia, ahol utópisztikus gondolatokat projektál a múltba, a „régi, szép időkbe”, ugyanakkor jelen van benne a humor cinikusabb változata is, ahol megmosolyogva gondol egy-egy régi munka mai szemmel már humorosnak tűnő naivitására.
– Magaménak vallom a Wim Delvoye által kialakított felfogást is. A belga művész a saját hazájában megtalálható gótikus hagyományokból kiindulva, építkezve alkotja meg tárgyait. Valószínűleg többen is sokkolónak, esetleg szentségtörőnek érezhetik ezeket az alkotásokat. Pedig még ha kizárólag cinikus hangnemben idéződnek is meg nála a történelmi stílusok, mély tiszteletet táplál irántuk, és sajátos módon aktualizálja őket, hívja fel rájuk a figyelmet, és kelti őket életre a jelen kornak. A humor kihagyhatatlan, még akkor is, ha nem a leghangsúlyosabb része a munkáimnak. A viccnek folyamatosan emlékeztetnie kell bennünket az életörömre és a játékosságra – szögezi le Tibor, aki szerint a polgáriasodó/polgári réteg lenyomatait ma sok esetben az enyészet fenyegeti.
– Az épületek homlokzatai omladoznak, esetleg igénytelen falfirkák csúfítják őket. Az utcaművészet és a századfordulós homlokzatok találkozásai formailag is izgalmasak. Ez adta az ösztönzést arra, hogy a munkáimba street art és pop elemek szűrődjenek be. Ez azonban sokkal több, mint formai megoldás, sokkal több, mint egymástól eltérő stílusok találkoztatása és ütköztetése, illetve a belőlük való eklektikus egység kialakítása. Ez különböző korok, sőt világok találkozása, ami legfőképpen azok váltakozását és mulandóságát mutatja. Azt a fajta világot, amit az eddigi munkáimban alakítottam ki, viccesen sokszor Habsburg-popnak szoktam nevezni. Ez az elnevezés azonban némi magyarázatra szorul. A könnyebben magyarázható része a pop. Ez a street-, és pop-art elemek beszűrődéséből ered. Ez a mai kor lenyomata, amelyet elsősorban a fogyasztás jellemez. A fogyasztói társadalomról ugyanis elsősorban a bevásárlóközpontok megjelenése óta beszélünk, de kialakulását a sorozatgyártás és az ipari forradalom tette lehetővé. Ezen vívmányok megjelenése pedig pontosan abban a korban volt a leghangsúlyosabb, amellyel egyébként is foglalkozom. A Habsburg szót már valamivel összetettebb megmagyarázni. Elsősorban azért szerepel ebben az elnevezésben, mert Vajdaság a Habsburg-birodalom részét képezte. Itt mindenféleképpen meg kell jegyeznem, hogy művészetemben nincs nyoma az esetleges revizionista, vagy a birodalom visszaállítását szorgalmazó törekvéseknek. Az identitáskeresés közben lehetséges megoldásokat is felvázolok. A magyar nemzet nincs egyedül a több évszázados Nyugat-Európa felé való görcsös törekvésében. Más közép-európai nemzetek is hasonló identitástudatbeli kérdésekkel vergődnek, és nem teljesen találják meg önmagukat a felgyorsuló, globalizálódó, ugyanakkor egyre inkább kiéleződő viszonyok által jellemezhető világban. A Habsburg-birodalom volt az az ország, amely ezt a közép-európai térséget összefogta. Egy országba tartozott Bécs, Budapest, Pozsony, Temesvár, Újvidék, Szabadka, Marosvásárhely, Fiume, Zágráb, Szarajevó, Trieszt és még sorolhatnám. A Habsburg szó alatt valójában a közép-európai szellemiség ápolását, újraelevenítését és egy új identitástudat kialakítását értem – magyarázza Tibor, hozzátéve, ez az elgondolása az eddigiek során néhány kivételtől eltekintve a festészetben valósult meg. Ennek azonban saját bevallása szerint nem az a fő oka, hogy a festészetet esetleg bármilyen oknál fogva többre tartaná a többi médiumnál. Egyedüli oka ennek az, hogy – ahogyan fogalmaz – technikailag a festészetre van a leginkább berendezkedve.
– A koncepcióm létrehozásakor fontos volt számomra annak a lehetősége, hogy az bármely médiumban megvalósulhasson, egyfajta „univerzális felhasználhatósággal” rendelkezzen, és el tudjam azt képzelni például fotóban, mozgóképben, designban, épülethomlokzatban, divatkollekcióban, esetleg óriási fröccsöntött műanyagfigurában kifejezve is, még akkor is, ha tudom, hogy ezeknek a java része egészen biztosan nem fog megvalósulni – hangsúlyozza Lázár Tibor.
