A magyar kultúra napja alkalmából csütörtökön összművészeti estet tartottak a Collegium Hungaricum belgrádi székházában. Dezső János igazgató Kodály Zoltán gondolatainak felelevenítésével indította a programot.
– A kultúra olyan, mint a tanulás – nehéz a tudást megszerezni, de könnyű elveszíteni. Nemcsak azért ünnepeljük a magyar kultúra napját, mert a zseniális költő, Kölcsey Ferenc 1823-ban megírta a Himnusz szövegét, hanem azért is, mert ez a legnagyobb kincsünk, amibe kapaszkodni tudunk, melyre építhetünk, hiszen annyi mindent elveszítettünk, de a kultúránkat nem veszítettük el. A magyar kultúra ezerarcú, ez az óriási szerencsénk – európai, ősi, és a mai napig őrzi identitását.
A művészeti sokszínűséget Atlasz Gábor személyében egy olyan alkotó képviselte, aki közel negyven éve van jelen párhuzamosan a zene, a festészet és a színház területein. A budapesti művész zongorajátékát követően egy, a kiállítás egyik központi motívumából kifejlett és ahhoz továbbra is szorosan kapcsolódó mozgásszínházi produkciót mutatott be, majd Verebes György festőművész az Atlasz-festmények hangulata által inspirált költeményt rögtönzött megnyitószövegként, mely Az idő és én címet kapta.
– A festő ugyanazt csinálja, mint ami az ószövetségben a teremtés első napján történik: elválasztja a sötétet a világostól, hogy együtt lehessenek. Először a világos képek születtek, ahol a fény átitatja ezeket a szobákat. Mintha az ember el akarna menekülni a természet és annak igazságai elől, épít magának egy kis lyukat, civilizáltnak mondja magát, nem érzi az ökológiai problémákat, de a természet visszajelez ezeken a képeken úgy, hogy dől be a fény. Utána születtek meg a sötét, maszkos figurák, akik a régi bizánci, gótikus szárnyas oltárok világát megidéző aranyozott háttér előtt az elbukás lehetőségét szimbolizálják – magyarázta Atlasz Gábor.
