Minden művészettörténész álma az a beszédes szignatúra, amit Hanisch festő hagyott ránk egyik utolsó műve, Verbőczi doktor, jogtudós vukovári képmásának hátoldalán: „Matthias Hanisch Pinxit Ex Nati[on]ae Böhemicae Natus Pragae Ao 1805”, azaz: „Festette a cseh nemzetiségű, prágai születésű Hanisch Mátyás az 1805-ödik évben”. Az ábrázolt személyét pedig az előoldali felirat azonosítja. Ahhoz már kell némi merészség és kutatói fantázia, hogy ezt a képet összekössük a Trencsén megyei Kocskóc (ma: Horne Kočkovce, Szlovákia) 1771-ben emelt plébániatemplomának Mindenszentek-főoltárképével, amelynek jelzése: „Invenit et pinxit Math. Hanik Trenchinii 1790 (A trencséni Mathias Hanik alkotta és festette 1790-ben)”, önálló kompozíciót értve az „invenit (kitalál)” ige alatt. Utóbbi adat, annak 19. századi közlése egyetlen művel bár, de beemelte a festőt mind a csehszlovákiai lexikonirodalomba, mind pedig a magyarországi barokk festészet kánonjába, azaz Garas Klára Magyarországi festészet a XVIII. században című, 1955-ben Budapesten megjelent korpuszába. Magát az oltárképet nem sokan látták, korábban sohasem reprodukálták. E két adathoz a zombori múzeum Keresztrefeszítés képével néhány zombori anyakönyvi bejegyzés publikációja járult immár három évtizede. Mára, a jelen kiállítás rendezőjének, a katalógus szerzőjének hála, több mint félszáz oltárkép, szentkép és portré tölti ki a messziről jött cseh festő életét, karakteres művészegyéniséggé formálva az írásos adatok gazdáját.
Kisebb szabadkai múzeumi és folyóirat-közlemények után 2012-ben nagyobb tanulmánnyal jelentkezett Korhecz Papp Zsuzsanna restaurátor a Művészettörténeti Értesítő című budapesti, akadémiai szaklapnál Hanisch kibontakozó életművének, hosszú vándorútjának bemutatására. Magam mint gondos szerkesztő, megpróbáltam kontrollálni, pontosítani a rendelkezésre álló adatokat. Ugyanis időközben, hála az internetnek – no meg az amerikai mormon egyház családkutató ambícióinak –, a csehországi és a szlovákiai templomi anyakönyvek szinte teljességgel hozzáférhetők a világhálón. Hanisch elárulta prágai születését, ami az 1750-es évekre tehető. Igen ám, de a prágai városi levéltár honlapján egymás után csodálatosan felnyíló matrikulák száma nem kevesebb, mint kilencven! És számos plébánián, valamennyi városrészben tömegesen fordulnak elő Hanischok, természetesen mindenféle névváltozatban. Ezek szerint Prágában Hanischt kutatni éppen olyan reménytelennek látszó vállalkozás, mint Bécsben Schmidtet, Liebet, Krausst – utóbbiak közül ugyan a selmecbányaivá lett Anton Schmidt genealógiája mégiscsak megoldódott, hála bécsi akadémiai szereplésének. Hanisch nem volt növendéke az akadémiának, de az valószínűnek tűnik, hogy a sok prágai hasonnevű között festő-felmenői voltak, akiket viszont számon tart a régi lexikonirodalom. Végül még egy szó az internetről: a trencséni anyakönyvek közül éppen azt nem tették közzé, amelyben Korhecz Papp Zsuzsanna Hanisch fiának keresztelési adatát megtalálta – be kell látni tehát, hogy a helyszíni kutatómunka mégsem úszható meg.
Az első és az utolsó névjelzés közötti másfél évtizedből is maradtak fenn levéltári, városi és anyakönyvi adatok, amelyek Hanisch zombori letelepedését dokumentálják az 1790-es években. De valójában a szignált művek alkotják azt a hálót, amelybe stíluskritikai úton további festményeket behelyezve, a cseh festő délvidéki életműve kikerekedett. Mindjárt megjegyzendő, hogy a szignatúrák többnyire a képek hátoldalán, a szem elől elrejtve őrződtek meg, így felfedezésük csak a restaurátori kézbe vétel során volt lehetséges. A stílus alapján meghatározott Hanisch-képek közül azután egyeseken a munka során „előjött a szignó”, így a feltételezés bizonyosságot nyert – az ilyen eredmény is a művészettörténész álmai közé tartozik, és csak ritkán adatik meg. Esetünkben – utoljára a szépligeti képen – a kutató és a restaurátor személye azonos, tehát szerencsésen lerövidül az attribúció hitelesítésének útja.
Mathias Hanisch műveinek műfaji skálája nem túl széles: csak olajban dolgozott, az oltárképek és a kolostori szentképek sora logikusan vezet el a portréfestészetig. A megrendelők köre is fedi egymást: a vallásos festményeket szabadkai nemes és polgári családok készíttették, élükön Nikola Mukicscsal, a ferencesek Havi Boldogasszony-képének adományozójával. A 35 tagú ferences portrésorozat – bár nem szignált – feliraton őrzi a donátorok nevét; közülük a Szucsics család portrét is rendelt Hanischtól. A kalocsai érsekség megbízásából pedig a magyar szent királyok függőképeit és hivatalos érsekképmásokat festett a Nagyszeminárium számára. A főpapi sorozat korábbi portrék nyomán készült, csak Katona István kanonok, történetíró arcképe élet után; a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzött mellkép a kalocsai portré másolata. Hanisch maga nemcsak másolt, hanem érdekes módon restaurátorként is működött: 1805-ben felújította a bácsi ferencesek refektóriumi Utolsó vacsora-képét, a pécsi Paulus Senser 1737-es alkotását, és a „renovatio” tényét névjelzése mellett fel is tüntette.
Senser, Franciscus Falkoner, Sebastian Stettner és Mathias Hanisch a délvidéki barokk festészet három generációját képviselik. Elsősorban a katolikus egyház szolgálatában dolgoztak, a pécsi püspökség, a kalocsai érsekség és a ferences rendtartomány keretein belül, azok metszésében. Senser Pécs és Eszék között „ingázott”, Falkonert és Stettnert Budáról hívták a ferencesek alkalmanként a Bácskába. Hanisch a centrumot kikerülve érkezett, idősebb társa, Kronovetter bonyolult itineráriuma Kalocsa, Zombor, Buda, Bécs és Eger között még nem teljesen tisztázott. Egy olyan művészeti régió feltérképezése folyik a szabadkai múzeumban, ami átnyúlik a közigazgatási és politikai határokon, és csak egyik, bár széles szegmense foglalkozik a barokk korral. A fent felsorolt művészek Korhecz Papp Zsuzsanna kutatói pályájának állomásait jelzik, egyben restaurátori működésének tárgyát. De folynak hasonló szellemű régészeti és művészettörténeti munkák a térségben a román kori emlékek és a szecesszió feltárása, kölcsönös megismertetése érdekében is; sikerüket nemcsak megismeri, el is ismeri ma már a magyar főváros.
Hanisch nemzedéke már búcsúzik a barokktól, ám 1800 körül még nem alakult ki a következő korszak festészeti nyelve, kiváltképpen nem az egyházi festészeté. A katolikus egyház a barokkot prolongálja, annak késői, klasszicizáló, közérthető változatát. Nagyszerű, bécsi példaképek lebegnek a megrendelő főpapok szeme előtt, és azokat még sokáig éltetik, akár másoltatás útján. Hanisch ezeknek az igényeknek kívánt eleget tenni, eleinte a falusi plébániák populáris, elbeszélő színvonalán, és megtalálta közönségét a délvidéki városi polgárság körében is. Személyes stílusának többféle „modusa” van, ez még értékesebbé teszi e kiállítás rendezőjének attribúciós munkáját. A legvonzóbb, klasszikus, mondhatni személytelen a híres eredetik nyomán festett kegyképek stílusa, tökélyre vitt kivitelezése. A másik véglet a ferences portrésorozat: igyekvő megoldásai sok önismétlést tartalmaznak, inkább grafikusi, mint festői hangsúlyokkal. A kortárs portrék, élükön Katona István kitűnő képmásával a jellemábrázolásra koncentrálnak, egyszerűségük a korai romantika, az ún. biedermeier arcképfestészet erényeit idézik.
Művészetének mérlegét a Hanischsal egykorú kismesterekkel összevetve vonta meg Korhecz Papp Zsuzsanna. A Bácskában is megfordult, utolsó budai Falkoner (József Ferenc) vagy Mertz János és a pesti Schoefft József mellett további párhuzama lehet a Dunántúlon a soproni ifjabb Dorffmaister István freskó- és oltárképfestő, Északkelet-Magyarországon pedig a történetesen szintén prágai festődinasztiából származó Farenson Ferenc munkássága. Valamennyien egy átmeneti kor és művészi elbizonytalanodás kihívásaival szembesültek, és úgy tetszik, Hanisch ezeket különösebb krízis nélkül, töretlen alkotókedvvel válaszolta meg. Mindennek látványos, kézzel fogható bizonyítéka ez a számos, ez alkalomra restaurált képet felvonultató, értékmentő kiállítás – amelyhez szívből gratulálok, és amelynek sok sikert kívánok.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
Hanik Mátyás képei Szabadkán
A Szabadkai Városi Múzeumban tegnap, január 24-én nyílt meg Hanik Mátyás (1754–1806) elfeledett késő barokk vándorfestő kiállítása – aki a Felvidékről telepedett 1792-ben Zomborba –, melynek szerzője Korhecz Papp Zsuzsanna, az intézmény restaurátora. A közönséget mgr. Hulló István múzeumigazgató köszöntötte, Molnár Krisztina fuvolaművész játékával barokk hangulatot teremtett. A tárlatot dr. Jávor Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria ny. Gyűjteményi Igazgatója méltatta és dr. msgr. Pénzes János szabadkai püspök nyitotta meg. A délvidéki katolikus egyházművészetet bemutató kiállítás május végéig tekinthető meg Szabadkán, utána Zomborban, majd Kalocsán és Baján kerül bemutatásra.
A mai Kilátót a kiállítás képivel illusztráltuk. A fotókat Hevér Miklós készítette.
