Szombathy Bálint képzőművész, művészeti író, kritikus Hősök voltunk című szabadkai kiállítása roppant népszerű volt a tárlatlátogatók körében, mintegy 1400-an tekintették meg. E kiállításnak ítélte oda a Politika napilap a 2014-es év legjobb kiállításának járó díjat. A közelmúltban jelent meg a Yu retorika című, Szombathy Bálint művészetét bemutató könyv a Forum Könyvkiadó gondozásában.
A jó művész kritikusan áll hozzá mind a közelmúlthoz, mind a jelenhez. A tények és a szubjektivitás ötvözése pedig egyrészt nagyobb hitelt ad a mondanivalójának, másrészt a nézőt is hozzásegíti a mélyebb átéléshez. A Hősök voltunk című – 2014 őszén Szabadkán bemutatott – kiállítással még mindig tabukat is dönget, hiszen a titói időszakra sokan nosztalgiával gondolnak vissza, nem is mélyedve bele, mennyire ellentmondásos kor volt ez, a Tito személye köré fonódó kultusszal. Művészként hogyan tekint vissza erre a korra?
– Kezdeném azzal, hogy nem célom a határozott válaszadás, mert a művész nem tudós. A művész dolga, mindenek előtt, kételyeket támasztani mindennel, így önmagával szemben is. Ahhoz, hogy a történelem milyen időn belül emészti és dolgozza fel saját vonulatait, egyszerűen kiszámíthatatlan, mert kell hozzá egy adott távlat. Ez esetben nyilvánvaló, hogy a titói korszak senki számára sem volt közömbös, bárhogyan is élte meg azt – kárvallottként vagy haszonélvezőként. Az idő múlásával a közelmúlt is folyamatosan átértékelődik mindazoknak az eseményeknek a viszonylatában, amelyek napjainkban történnek. Azok pedig nem túl biztatóak, mert a kiszámíthatatlanság és a létbizonytalanság az életvitel felgyorsulásának arányában növekszik. Ennek tükrében a titói hagyatékot is megilleti a figyelmes átértékelés.
Úgy tűnik a reakciókból, a kiállítással sikerült a nézőknél is elérni, hogy többféle aspektusból, gondolati és érzelmi síkon is mélyebben értelmezzék ezt a korszakot, amelyről a történészek valószínűleg még jó ideig elvitatkoznak. Az elmúlt több mint negyven évben művészként folyamatosan foglalkoztatta ez a kor. Mennyire volt nehéz vagy könnyű összeállítani a kiállítás anyagát?
– Inkább könnyű volt, mint nehéz, hiszen politikai kérdéseket érintő művészetem korpuszát negyvenöt esztendő óta érlelem, akkora kitartással, mint a tokaji pincészetek a legszebb aszút. Már 1971-ben készültek – évtizedekig titokban tartott – munkáim a jugoszláv zászló témájára, miközben Tito személye sem volt számomra közömbös. Az említett esztendőben az Új Symposion folyóirat 75. számának mindegyik példányába 5 parás névértékű, Tito arcmását ábrázoló bélyeget ragasztottam akkori lapterjesztőnk, Vicei Károly segédletével. Újvidéken bérelt padlásszobámban továbbá ott lógott az államfő portréjának aranyozott gipsz öntvénye – egy irtózatos amatőr munka –, amely egyszerűen hozzátartozott ahhoz a lepukkant miliőhöz, amelyben fiatal éveim egy némelyikében éltem. Kortársaimmal egyetemben mindenképpen egy jobb társadalomról álmodoztunk, miközben tapasztaltuk, hogy szomszédaink többségében – elsősorban Magyarország volt számunkra fontos – még rosszabbul mennek a dolgok.
A Politika napilap díja magáért beszél, de érdekel, milyen nézői, látogatói reakciók jutottak el önhöz úgy Szabadkán, mint Belgrádban; hogyan fogadták az ,,egyszerű” emberek, a kor megélői, átélői, és hogyan a fiatalabbak ezt a kiállítást – hiszen nagyon sok fiatal is volt a látogatók között –, megértették-e az üzenetét?
– Elmondhatom, ilyen változatos korosztályú közönségem még soha sem volt. Különösen az ifjak jelenlétének örültem, hiszen lépten-nyomon hallani, a fiatalokat nem érdekli a történelem, közömbösek az iránt, amit őseik teremtettek, rájuk hagytak. Summa summarum: a kiállítás egyetlen látogatót sem hagyott érintetlenül, korra való tekintet nélkül. A Képzőművészeti Találkozó kiállítóterébe olyan emberek is ellátogattak, akik már nagyon régen vagy még egyszer sem jártak ott. A napjaink hősének fogalmát körüljáró tanácskozásra túlnyomórészt ifjabbak látogattak el, míg a Tito szilveszterezésiről szóló előadásra elsősorban a helyi Gerontológiai Intézet lakói látogattak el, szervezett formában. A belgrádi kiállításhoz is fűződik azonban egy érdekes mozzanat. Tito fotóportréjára volt szükségem az egyik installációhoz, mire a Művelődési Központ munkatársai átvezettek az intézmény mozigépészéhez. A vetítőterem még életképes gépei is lenyűgözőek voltak, ám igazából az a sokféle Tito-arckép döbbentett le, melyeket a falakon láttam, méghozzá a pravoszláv egyház legnagyobbjainak – mindenféle szenteknek és egyházfőknek – a társaságában. Az egész egy tudathasadásos múzeum benyomását tette rám, amilyen másutt nem létezhet, csakis Kelet-Európában. Egy kelet-európai South Park!
A kiállításmegnyitón egy átütő erejű performansszal mutatott rá, a felszín alatt mekkora mértékben volt jelen a háború dicsőítése. Még a kis dalocskákban is az állandó harci készültség – egy tipikus jelmondat: „Dolgozzunk, mintha száz évig nem lenne háború, de készüljünk fel rá, mintha már holnap bekövetkezne” – hangulata volt érzékelhető, s az is „lenyűgöző”, mennyi katonás elem volt a stafétaünnepségekben...
– A stafétaünnepségek váltakozó ügyességgel és hozzáértéssel koreografált tömegakciók voltak, melyeknek – így vagy úgy – része volt szinte valamennyi jugoszláv állampolgár. Az első ünnepséget rögtön a felszabadulást követően, 1945-ben rendezték, amikor a hadsereg még fizikai értelemben is érezhetően jelen volt a mindennapokban. A Jugoszláv Történelmi Múzeumban 22 ezer stafétabotot őriznek, melyeket mindenféle tudású és tehetségű „művészek” alkottak, a falusi fafaragóktól kezdve a hivatásos szobrászokig. Ez már önmagában egy impozáns szám. Hogy hányan vettek részt a nagy ünnepi „futásban”, senki sem tudja, de az bizonyos, hogy a tanintézményekben úgy április-május táján a testnevelési órák jelentős részét azok a tornagyakorlatok tették ki, melyeket az ifjúság Tito színe előtt demonstrált a születése napján. A staféta lényegében a „jugoszlávság” eszméjének egyik kovásza volt.
Láttam egy másik emlékezetes performanszát is a szabadkai Városi Könyvtárban, amelyet Slavko Matković halála után adott elő, akivel 1969-ben megalapították a Bosch+Bosch csoportot. Hogyan éli meg most, ennyi idő távlatából – nem csak résztvevőként, hanem sokkal inkább művészeti íróként – a Bosch+Bosch csoportot, azt, hogy egy viszonylag konzervatív társadalomban mennyire engedték kibontakozni a friss eszméket?
– Azt nem mondhatnám, hogy a társadalom konzervatív volt; inkább bizonyult tudatlannak, képzetlennek és tájékozatlannak. Holott komoly lehetőségek léteztek az ez irányú lemaradás leküzdésére. Mi azok közé tartoztunk, akik be kívántuk hozni a lemaradást nyugat-európai kortársainkkal szemben. Ezt a fajta tudásvágyat nevezték általában Nyugatmajmolásnak. A világ ama felének a vívmányai közül nem annyira az anyagi jólét eszméje volt számunkra fontos, hanem inkább az önkifejezés, az önmegvalósítás szabadságáé. Egy olyan paradigmában kezdtünk el gondolkodni, amely idegen volt az emberek számára, és javarészt még ma is az.
Most, a 21. században az új kommunikációs eszközök és felületek, az új médiumok mennyire állítják új kihívások elé a művészeket?
– Minden kifejezéshez tehetség kell, attól függetlenül, hogy ódivatú vagy korszerű eszközöket igényel. Aki nem tud rajzolni, annak számára egy vonal meghúzása is kihívás lehet, és aki nem ért a számítógéphez, ugyanolyan falba ütközik, mint az a valaki, aki képtelen meghúzni az igazi vonalat. Tény azonban, hogy a mai művészetben nem lehet naprakészen alkotni a korszerű médiumok legalább alapfokú ismerete nélkül. A mai művészet prezentációs terepe ugyanis már nem kizárólag a kiállítótér, mivel az internet jelentősen elhódította előle ezt a kiváltságot. A galéria értékké merevíti és beárazza, az internet pedig áramoltatja és propagálja az esztétikai értékeket.
A Politika napilap díja mit jelent az Ön számára?
– Azt jelenti, hogy nem én igazodom másokhoz, hanem mások igazodnak hozzám. Fontos számomra, természetesen, de legalább annyira fontosnak tartom, hogy létezik az az ezernégyszáz ember a világon, aki meglátogatta szabadkai kiállításomat. Örülök, hogy ön is közöttük volt.
Az újvidéki Forum Könyvkiadó válogatást jelentetett meg negyvenöt évnyi munkájából. Mint ebben Nebojša Milenković megjegyzi: Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívum, amelybe rendszerezetten betáplálta különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. Hogyan foglalná össze néhány mondatban: mi az Ön számára a művészet?
– Élet-, tudat- és magatartásforma, de erkölcsi etalon is egyben, melyet önmagamnak csiszoltam az elmúlt negyvenöt év során. És hát a fiam, akinek az Art nevet adtam, úgy érezve, ő lehetne a legnagyszerűbb alkotásom, az életművem.
