Léphaft Pál kollégánk Kárpát-medence-szerte ismert karikaturista. Április elsején – a szamarak és lóvá tevők nemzetközi napján – nyílt meg karikatúrakiállítása Topolyán, a Művelődési Ház kiállítótermében. Az alkotót Dudás Károly író, publicista a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke méltatta. A megnyitón elhangzott szöveget az alábbiakban teljes egészében közöljük:
Tisztelt tárlatlátogatók, palikatúra-szeretők, sorstársaim!
Egyszer azt találta mondani valaki: Léphaft Pál szemüvegébe valami csudaszerkezet van beépítve, amitől különleges módon, hogy azt ne mondjam, zseniálisan tudja látni a világot és a benne lakó embereket meg jelenségeket. A többi már csupán kézügyesség dolga. Persze ez a kézügyesség sem akármilyen, teszem én hozzá.
Az előző gondolatról pedig mindjárt a Trivulzio szeme jut eszembe: Cholnoky Viktor novellájának főhőse, miután egy verekedésben elveszíti a fél szeme világát (micsoda Rejtő Jenő-i szituációi), váratlanul elkezdi MÁSKÉPPEN, egészen más dimenzióban, a maguk igazi valóságukban látni a dolgokat, az embereket és a jelenségeket – örvendetes módon visszanyeri tehát a látását.
Nem tudom, hogyan hozható ez a két mozzanat összefüggésbe Léphaft Pál művészetével és a karikatúrával – bocsánat: a palikatúrával – és ezzel a topolyai kiállítással, de még mielőtt úgy járnék, mint az egyszeri tárlatmegnyitó (örökös tárlatmegnyitó), aki sohasem a falon függő alkotásokról és az előttük álldogáló alkotóról beszél, az ő kiválóságáról és egyedülvalóságáról, hanem mindig csak önmagáról, a benne megszülető rendhagyó gondolatokról és érzésekről, amelyeknek egészen elhanyagolható kellékei csupán a kiállított alkotások és maga az alkotó – rátérek arra, amiért engem ide hívtak.
Évtizedek óta megbízható útitársaink Léphaft Pál karikatúrái és a míves karikatúrákból összeállított keskeny és kevésbé keskeny könyvei. Legkevésbé azt váltják ki belőlünk, amit a műfaj természete és talán némiképp a szerző szándéka alapján ki kellene váltaniuk: a nevetést. Láttukra inkább grimaszba rándul az arcunk, fintor ül ki rá, néha meg mély szomorúság, ha kuncogunk is legfeljebb azt is tán kínunkban. A legjobbak közölünk – ketten? hárman?, négyen?, öten? – talán magukra ismernek és nagyritkán magukba is szállnak. Ilyenek vagyunk?, ilyenné lettünk?, ezt tették velünk?, ezt tettük magunkkal? lehetett volna másként?, cselekedhettünk volna másképpen? Igen: Léphaft Pál karikatúrái – köztük leginkább talán a portrék, a kép-mások – gondolkodásra, néha tán önvizsgálatra is késztetnek bennünket. Már akit. Az a nagy szerencsénk, hogy ez a karikaturista szeret bennünket, – némely nyugati pályatársától eltérően nem elpusztítani, kiirtani akar minket, az eszméinket és a rögeszméinket, hanem megérteni, vagy egyszerűen csak ábrázolni minden fölös indulat és utálat nélkül. Még közöttünk a legrosszabbakat is. Több választott hősének vagy antihősének – délvidéki, vajdasági (kinek hogyan tetszik) közéleti emberének nem eltúlozza, kinagyítja jellemhibáit (úristen, ilyenekkel is rendelkeznénk?), inkább legömbölyíti őket, a saját és az olvasó meg a néző jóindulatába ajánlja. Nem magát félti, hanem a karikatúráját – szeretné, hogy megjelenjen.
Nem érthetünk tehát egyet jeles karikaturistánknak – képzőművészünknek – azzal a többször emlegetett önmeghatározásával, hogy a karikaturista nem más, mint Homo Bascodikus. Rá vonatkoztatva semmiképpen. Léphaft Pali legfeljebb megértéssel, emberi, sorstársi, nemzettársi szolidaritással és felelősségérzettel szelídített Homo Bascodikus. Pedig ebben a fejtetőre állított értékrendű és emberségű világban, amelyben sorsunk és balsorsunk élni kényszerít bennünket, lehetne máshogyan is. Az Úrnak a kufárokat a templomból kiűző keménységével és kíméletlenségével. Mert mit is nyilatkozott 1995-ben – bizony, jó két évtizeddel ezelőtti – a Szabad Hét Napban (akkor még volt!) Más-világ című karikatúrakötetének megjelenése alkalmából? ,,Nálunk most nehéz karikatúrát rajzolni. Nehéz, mert maguk a tények annyira nevetségesek és annyira szatirikusak, hogy az embernek jól fel kell kötnie a lengemagyart, hogy az amúgy is nevetséges és tragikomikus tényeknél jobbat produkáljon.”
Ma sem igen mondhat mást, ma sem igen mondhatunk mást. Sőt. Nem véletlen, hogy szinte szóról szóra ugyanezt nyilatkozta nemrégiben a neves pályatárs, a másik itteni nagy Homo Bascodikus, Predrag Koraksić-Korax: „Nagyon nehéz helyzetben vagyunk mi, honi karikaturisták, mert olyan figurákkal és jelenségekkel vagyunk körülvéve, akik és amelyek minden karikírozói képzeletet felül-, illetve alulmúlnak. Annyi butaság, ostobaság, hitványság, gonoszság, alattomosság, kétszínűség, álnokság, amit képtelenség ábrázolni. Rajzolás közben nem eltúlozni, felnagyítani kell az arcokon, a lelkeken és a jelenségekben megmutatkozó szörnyűségeket, hanem megszépíteni, retusálni, kijavítani azokat, hogy egyáltalán elviselhetők legyenek a fogyasztó: az olvasó és a néző számára.”
Nincsen tehát semmi új a Nap alatt. Akkor hát munkára fel, kedves Léphaft úr! Humorizáljál továbbra is, a te szavaddal élve: MERÉSZEN ÉS TISZTELETLENÜL – MINDHALÁLIG. Nem vált meg ugyan bennünket – minket már nem lehet megváltani –, meg sem gyógyít igazán, de legalább elviselhetőbbé teszi, ami még hátra van.
Dudás Károly
