Legyen szó zenéről, irodalomról vagy képzőművészetről, az alkotás elengedhetetlen feltétele a megfelelő környezet és a szükséges nyugalom. Jack Torrance több hónapot töltött a hegyekben található elszigetelt szállodában, hogy zavartalanul hozhassa létre remekművét. A TAKT képzőművészei pedig hét napon át készítették munkáikat az hommage szellemében egy semmivel sem kevésbé illuzórikus miliőben, a Jegricska partján. Ennek az egyhetes intenzív tevékenységnek az eredményét tekinthették meg november 15-én a temerini alkotóház kiállítótermében.
A művésztelepek, ha egy bizonyos téma, koncepció köré szerveződnek, sokszor korlátozhatják az alkotás terét. A tavalyi TAKT érdekes módon az alkotás anyagát határozta meg, történetesen az agyagot, mely annak ellenére, hogy jelentősen korlátozta a lehetőségeket, mégis kihívást jelentett a művészeknek. Az idei tábor vezérfonala, az hommage, ismét kitűnő témaválasztásnak bizonyult, hiszen az alkotóknak korlátlan szabadságot nyújtott. Elvont, mégsem elcsépelt fogalom, de a művészet talán legfontosabb tulajdonságára hívja fel a figyelmet: nem képzelhetjük el, és ami még fontosabb, nem érthetjük meg kultúránkat az elődök tudásának újraértelmezése, megszólítása nélkül. Az hommage tehát jelen esetben a hagyomány, a művészet és a kultúra különféle produktumai előtti tiszteletadás jelentését veszi fel.
Az ihletet adó munkák műfaj, alkotásmód és keletkezési idő tekintetében egyaránt széles perspektívát nyitnak az egyetemes és a magyar kultúra termékeire. Nem csupán a képzőművészet, hanem a film, az irodalom, a képregény és a graffiti is egyaránt termékeny táptalajként szolgált az ötletek megvalósításához. Kis Endre palicsi, jelenleg Erdélyben élő képzőművész site specific festményével Stanley Kubrick egyik filmének, a Ragyogásnak állított emléket. A 237-es hotelszobát megidéző alkotást szemlélve pedig a kultuszfilm rajongóinak akár Bartók Béla, Ligeti György és Krzysztof Penderecki szférikus zenéje is eszébe juthat. A Ragyogás Stephen King regénye alapján készült filmadaptáció. Hasonló módon Deák Anita és Oláh Dóra műveiben is az irodalom nyelvét formálták vizuális látvánnyá. Edgar Allen Poe hátborzongató hollójának megidézése úgyszintén a horror műfajához nyúl vissza. Oláh Dóra téveszthetetlen stílusához pedig tökéletesen illik Douglas Adams, a science-fiction egyik legkiemelkedőbb irodalmi alakja. A humorral vegyített groteszk már a kép alcímében – A zuhanó bálna és a közeledő Föld barátságáról – is tetten érhető. Szalma Gábor adaptációja által a képregény vajdaságban sajnos igencsak elhanyagolt műfaja sem maradt ki az idei tárlat kínálatából. Szalma munkáját a képregény atyjának, Jack Kirby-nek ajánlotta, akinek olyan klasszikus remekműveket köszönhetünk, mint az Amerika kapitány, az X-Men vagy épp a Hulk.
Az eltakarás, az átrendezés, az újraszínezés – a technikákat szinte a végtelenségig sorolhatnánk – mind olyan eljárás, amelyeket Agócs Nikolett, Klájó Adrián, Pesti Emma és Utcai Dávid eredménnyel alkalmaztak az inspirációként szolgáló festőelődök megszólításakor. Agócs Nikolett Van Gogh íriszeinek motívumát mintegy tanulmányozva emelte ki az eredeti életműből. A több fázisból álló kísérletezések végső változatán a Van Gogh-i nyugtalan ecsetvonások az akvarell technikája által és a visszafogott színek használatának köszönhetően megnyugszanak, így Agócsnál már az íriszek nőisége kerül előtérbe. Pesti Emma szintén egy nagy elődtől, Monet-től vett virágmotívumot hasznosított újra saját vásznán. A montázsolás technikájához fordult, a híres tavirózsákat külső elemként vitte fel saját vásznára, majd átfestve tette őket festményének szerves részeivé. Klájó Adrián Tápies munkásságát dicsérte. A híres katalán festő motívumait a sajátjává sikerül formálnia, miközben világossá válik, hogy a fiatal festő Tápiestől tanulta az anyagok és festékek használatának szabadságát. Utcai Dávid szintén megmaradt a sajátos kifejezőeszközeinél: méretes festményein ráismerünk a jellegzetes Utcai-motívumokra, az urbánus tematikára, a traktoralkatrészek absztrakciójára, melyek Picasso szürrealista korszakához vezetik a szemlélőt. Mint ahogy Móricz Károly Beuys remake-jén megfigyelhetjük, elég egy apró változtatás, hogy az eredeti mű egy egészen új kontextusba helyeződjön.
Az idei kiállítás egyik jellemző mozzanatának tekinthetjük, hogy több munka – mint például az ifjú Bankó Denisz rajza – magának a TAKT-nak hódol. A táborban talált tárgyak és momentumok montázsolását láthatjuk Gyuráki Zsolt dadaista kollázsán és Gyuris Róbert Banksy előtt tisztelgő hommage-án is, ugyanúgy, ahogy a közös Bada Dada-instaláció is az össze nem illő alapanyagok eggyé gyúrásán alapszik. Kosztándi Orsolya pedig – Vajda Lajos alkotói metódusából kiindulva – a temerini tanya jellegzetes motívumait fűzte füzetbe.
A tábor résztvevőit nem a vasszigor jegyében elgondolt forma- és témahű utánzás, hanem a szabad asszociációkon, a saját elgondolásokon és a munkák átértelmezésén alapuló művészi ihlet vezette. Az hommage-munkák a Sütő Anna GIF-animációiban is visszatérő művészi gesztussal összhangban egyfajta figyelemfelkeltésként is értelmezhetőek. Sütő Anna Michael Waite nyomán 20. századi festményeket alakított át villogó reklámfelületekké.
A művészi folyamatra való folytonos reflektálás is lényeges mozzanata az idei tárlat anyagának. Gondoljunk csak Szenti Lilla Yves Kleinnek ajánlott triptichonjára, amelynek fontos jellemzője, hogy maga az alkotóeszköz – esetében egy grafikai nyomólemez – válik műalkotássá. Az önreflexió más művekben is megfigyelhető: Bacsa Melinda például magára ölti Pollock vásznát, ezzel műalkotása nem csupán kilép a sík térből, hanem használati tárggyá minősül. A kiállítóterem falára akasztott „ruhanemű” szinte felszólítja nézőjét, hogy vegye magára, vagyis használja azt „hétköznapi” funkciója szerint. Bene O. Katarina és Tallos K. Zsuzsanna pedig közös alkotásukban Frida Kahlo bőrébe bújva örökítik meg magukat, így tisztelegve a kultikus festőnő munkássága és egész élete előtt.
Az hommage fogalmától nem idegen a humor, az irónia. Gondoljunk csak bele: a legegyszerűbb mémeket is felfoghatjuk egyfajta kultúr- vagy társadalmi jelenség iránti tiszteletadásként. A képzőművészet horizontján ez többszörösen igaz állítás: az hommage felkínál egy keretet, amelyet csak akkor tudunk érdemben értelmezni, ha fel is törjük, ha az alkotásfolyamattal úgymond kimozdítjuk a rögzítettségéből, és egy új perspektívába állítjuk. De nem zárhatjuk ki az hommage alapjául szolgáló eredeti művet sem, ezzel ugyanis magát az alkotás gesztusát értenénk félre. Varga Valentin Picasso readymade-jének ironikus kifordítása egyszerre reflektál a művészet mai megváltozott állapotára és a kiindulási alapul szolgáló hagyományra.
Alkotni, ahogy azt a megnyitó szövegének címéül választott Tudósok-sor átgondolása is sugallja, többféleképp lehet, a TAKT idei kiállítása pedig a horror történelmének talán legfélelmetesebb mondatát parafrazeálva: felhívás játékra.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
