Vajdaság múlt századi magyar képzőművészeti életének vitathatatlanul egyik legjelentősebb egyénisége Almási Gábor szobrászművész. Sokoldalú, gazdag munkásságával könyvtárnyi irodalom foglalkozik. A Mester is megírta önéletrajzát1 az 1970-es évek végéig. De izgalmas és tanúságos volt élete ezt követően is. Ennek feltárására, és összegezésére eddig csak elvétve került sor, holott Almási Gábor már majd két évtizede (1994. november 27.), 83 éves korában távozott közülünk.
Volt egy időszak, amikor Topolyán az Umetnost Bútorgyár bútortervezőjeként dolgozott. Nem csak ilyen módon kötődött a közép-bácskai kisvároshoz. Már előbb, a hatan évvel (1953) ezelőtt létre jött művésztelep nyári és téli munkájában (1959, 1961, 1963-1965, 1970-1975, 1978), ha tehette, részt vett. Kézjegyét több rajzzal hagyta ott az emlékkönyvekben.
Először 1934-ben állított ki, attól fogva számtalan önálló és társas tárlaton vett részt. Nem tudni, mi okból, Topolyán csak három alkalommal volt önálló kiállítása: először 1973-ban, majd tíz évvel később, 1983-ban (a Kisgalériában). Több mint húsz évnek kellett eltelnie, hogy ismét ,,megmutattassék”. A Topolyai Múzeum 2004-ben megtartott kiállítása már emlékezés volt Almási Gáborra.
A bútorgyár bútor- és formatervező korából megmaradt húsz vázlata. Pár évvel ezelőtt kerültek elő, azt követően, hogy az országszerte ismert gyárat magánosították és nagytakarítást végeztek padlásterében. Még szerencse, hogy olyanokhoz jutottak a papírok, akik Almási Gábort mint szobrászt jól ismerték, és a bútorgyárban egy ideig vele dolgoztak. Tőlük Kocsis Antal topolyai gyűjtőhöz és helytörténészhez kerültek a vázlatok, s beleegyezésével megjelentethetjük. Azzal a céllal – mondta Kocsis Antal –, hogy ezekkel váljék teljesebbé Almási Gábor opusa.
Almási Gáborral kapcsolatban csak két kitörölhetetlen mozzanatot említenék meg. 1955-ben a szabadkai Magyar Vegyes Főgimnázium tanulójaként az iskola által minden évben meghirdetett pályázatának első díját megnyertem történelemből. József Attila szobrának gipszből készült kicsinyített mását vehettem
át a Népkörben. Akkor ,,került látókörömbe”, később pedig gyakran találkoztam vele, a Topolyai Művésztelepen szinte mindig. Abban a megtiszteltetésben részesített, hogy megajándékozott Petőfi, Ady, Csáth Géza, Vuk Stefanović Karadžić és Jovan Jovanović-Zmaj szobraival, általuk Almási Gábor szelleme is sugárzik a könyvtárszobában. Sajnos, egy kellemetlen emlékem is van. Rüll István több mint két évtizeddel ezelőtt a szabadkai Városi Könyvtár Dušan cár utcára nyíló egyik helyiségében antikváriumot nyitott, ahova szinte naponta betértem. Emeleti részt is kialakított a könyveknek, s az igen szűk helyen Almási Gábor Lovak című szobra állt. A polcokon sorakozó könyvek között kutászkodás közben, könyökömmel óvatlanul hozzáértem, állványa megbillent, a szobor nagy robajjal leesett és darabokra tört. Azóta borsódzik a hátam, ha a történtekre gondolok. István barátom pedig, mintha mi sem történt volna, meg nyugtatott. Semmi baj! – mondta. – Majd megkérdezem Gabi bácsitól, mit kezdhetünk a darabjaival. Később érdekődtem tőle, s közölte, minden rendben. Almási Gábornak is elmondtam az esetet. Nyugodjak meg, mondta ő is, és hozzá tette: Ez a szobrok sorsa.
Szobortalan égaljról jöttem adta címként könyvének. Az égalj már nem szobortalan. Almási Gábornak köszönhetően.
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg.)
