A Boros György: Művész és pedagógus című kiállítás lezárásaként, szerdán este beszélgetés zajlott Boros Györggyel, a szabadkai Kortárs Galériában, ahol bemutatták a tárlatot kísérő katalógust is. Boros György több mint hatvan éve fontos szereplője Szabadka képzőművészeti életének, de a tanítványaival jelentős sikereket ért el az egész volt Jugoszlávia területén. A tanári pályája után, a nyugdíjba vonulása óta, a Népkör MMK-ban képzőművészeti szakosztályt vezet. Hozzá kötődik az Interetno fesztivál Ex libris pályázata is, amelyre a világ minden tájáról érkeznek munkák.
A Kortárs Galériában Boros György a tanítványaival állított ki. A tárlatzáró beszélgetést Blaskó Árpád, a galéria igazgatója, valamint Miroslav Jovančić kurátor vezették. Szó esett egyebek mellett Boros György tanári és képzőművész pályájáról, a plakáttervezésről, valamint arról is, hogy ő hogyan szerette meg a rajzolást:
– Amióta tudok magamról, szeretek rajzolni. Nagyapám szobafestő volt, templomokat is festett és a munka után hazahozta a festékeket, amik nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Mindig azt kértem tőle, hogy mondja meg, mit fessek. Később a gimnáziumban volt egy nagyszerű tanárom, aki felfigyelt rám és elhívott a rajzszakkörbe, amit nagyon élveztem. Elkezdett érlelődni bennem, hogy én is rajztanár leszek. Amikor ez megvalósult, ráébredtem arra, hogy az égvilágon semmit sem tudok a pedagógiáról, a tanításról. Egyszer kétszáz munkát küldtem Újvidékre egy gyermekrajz-kiállításra, és abból csak egyet állítottak ki. Nagyon dühös lettem, és megígértem magamnak, hogy épp azért is, bizonyításból és dacból, még keményebben fogok dolgozni. Rengeteg időt töltöttem az iskolában, gyakran napi tizenkét órát is, és kísérleteztem a technikákkal. Nem volt kötelező képzőművészeti szakkört tartani, én mégis tartottam. Emellett amikor csak tehettem, kiállításokat látogattam, a képzőművészet tanítási módszereit kutattam, figyeltem a gyerekeket és a gyerekrajzokat. Kezdetben azt vártam el a tanítványaimtól, amit tőlem is a tanáraim, hogy amit lerajzolnak, az hasonlítson is arra a megszólalásig. A gyermekrajzokat vizsgálva viszont rájöttem, hogy nem az a lényeg, hanem hogy a gyerekek ki tudjanak bontakozni a rajzaikon keresztül, ne fojtsák el a képzeletüket és a kreativitás szabadságát, a munkáik inkább legyenek egyediek. A siker nem maradt el, a rajzok egyre több díjat kaptak. Ez megerősített abban, hogy jó úton haladok, de időközben persze a saját hibáimból is tanultam. Most már azt mondom, hogy inkább érzem magamat pedagógusnak, mint művésznek. Ha mérlegelnénk, hogy pedagógusként vagy művészként értem el nagyobb sikereket, akkor a mérleg nyelve az előbbi felé billenne – fejtette ki.
Boros György a hetvenes években plakátokkal is elkezdett foglalkozni. Egyebek közt a szabadkai Gyermekszínház előadásaihoz készített rendszeresen. Akkortájt viszont nehezebb helyzetben voltak a képző- és iparművészek, még nem állt rendelkezésre a digitális technika, a plakátok létrejöttében a szitanyomást alkalmazták, erről is sok szó esett az esten, szintúgy Boros ex libriseiről is.
