Blaskó Árpád, Bela Duranci, Miroslav Jovančić és Zoran Dukić a Kortárs Galériában
Ács József születésnapjának évfordulója és az ehhez a dátumhoz kötődő vajdasági magyar képzőművészet napja alkalmából, csütörtökön este a szabadkai Kortárs Galériában beszélgetésre került sor Bela Durancival. A 88 éves művészettörténész a pályája során behatóan kutatta a vajdasági magyar képzőművészetet is, továbbá nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szabadkán a szecesszió felismertté váljon. Az egybegyűlteket Blaskó Árpád, a Kortárs Galéria igazgatója köszöntötte. Ahogyan azt hallhattuk, Bela Duranci életműve szinte felbecsülhetetlen és sokat köszönhetünk neki, úgy a képzőművészet, mint az építészet terén is. Bela Durancival Miroslav Jovančić képzőművész, hegedűművész, a Kortárs Galéria kurátora beszélgetett.
– A valóság az, amikor valami megkerüli, hogy feledésbe merüljön. Mindaz, ami megtörtént vagy nem történt meg, de léteznek róla feljegyzések, a leírtak által valósággá válik. A vajdasági magyar képzőművészet megmaradt annak ellenére, hogy korábban több rezsim is megpróbálta félretaszítani, háttérbe szorítani. A vajdasági magyar képzőművészet azonban nem új keletű, meglehetősen hosszú múltra tekint vissza. Vajdaság ugyebár több nemzetiségű terület, így itt egyidejűleg egymástól különböző és egymáshoz hasonló alkotói tevékenység, képzőművészeti látásmód fejlődhetett ki. Ebből a különbözőségből gazdag alkotómunka bontakozott ki, amely mély nyomot hagyott és a mai napig érezteti a hatását. A művészet minden alkalommal megtalálja a maga útját, mindig győzedelmeskedik, és minden más körülötte szép lassan eltűnik. A leírtak, amiket érdemes megjegyezni, valósággá válnak, és ezek határozzák meg a környezetünket. Sokat kell írni, lejegyezni a történeteket, nem szabad hagyni, hogy feledésbe merüljenek, mert akkor válnak élővé az utókor számára is. A vajdasági magyar képzőművészet bonyodalmas körülmények közt is teljesen természetesen fejlődött, az alapjai erősek, biztosak. Jó kapcsolat alakult ki a magyarországi és a vajdasági képzőművészek közt, a cél végül is közös volt, létrehozni a megsemmisíthetetlen képzőművészetet – fejtette ki Bela Duranci, akinek az is köszönhető, hogy a vitrázsok láthatóak a szabadkai Városházán, ezt pedig a hetvenes évek második felében nagy küzdelem árán sikerült elérnie, amit az akkori vezetőséggel folytatott:
– Egy eminens vendéget vezettem körbe a Városházán. Amíg nézelődött, megkérdezte, miért vannak az ablakok befedve. Elmagyaráztam neki, hogy azért, mert ott vitrázsok találhatóak, amelyek magyar királyokat ábrázolnak és ez nem felel meg a mostani rendszernek, főleg amikor a díszteremben üléseket tartanak. Erre azt mondta, jaj annak a pártnak, amelyik üvegkirályoktól retteg. Ez azonnal szöget ütött a fejemben. Amint elment, szóltam a munkásoknak, hogy tegyék láthatóvá a vitrázsokat. Az egyik kollégám azonnal rohant panaszkodni, hogy Bela itt megint cirkuszol, de leintették. Ők is hallották vendégünk megjegyzését. Ez sikertörténet volt, de nem tudtam minden alkalommal mindent megvalósítani. Ugyanakkor nem mondható mindegyik politikusról, hogy szűk látókörű volt. Akadtak olyanok, akik akartak teret adni a művészetnek, volt víziójuk arról, hogy a művészetet közelebb kell vinni az emberekhez, a népekhez. Ne feledjük, hogy az emberek nem tárgyak, reagálnak arra, ami körülveszi őket, beléjük ivódik, még akkor is, ha elsőre valamit nem értenek – hallottuk Bela Durancitól.
A művészettörténész az ötvenes-hatvanas évek avantgárdjáról is szólt, Magyarországra és a mi térségünkre vonatkozóan:
– Kassák Lajossal a szlovén Riko Debenjak grafikáit néztük egy kiállításon. Kassák erre megjegyezte, hogy nálunk ez már van, ők még nem tartanak itt. Ezzel azt akarta mondta, hogy náluk az avantgárdot még nem érzik magukénak. Akkortájt több ízben is megfordultam kis avantgárd kiállításokon, amelyeket megtekintettünk és utána nem tudtunk mit mondani. De egyszerűen beszivárgott a művészetbe, jöttek a fiatalok és megindult az egész – mondta Bela Duranci.
A beszélgetés folyamán Bela Duranci sok érdekes történetet mesélt ismert, kiemelkedő képzőművészekről, elmondása szerint a személyes találkozásokból, kapcsolatokból lehet a legtöbbet tanulni és ezek hagyják a legmélyebb nyomot. Az esten Miroslav Jovančić és Zoran Dukić zenélt.
