Szabadkán a Szakegyesületek Szövetsége székházában, a múzeumok éjszakáján megnyílt a Kerülj Be Ifjúsági Közösségi Tér, ahol az érdeklődők megtekinthették Bártol Brigitta fotókiállítását is. A szabadkai Bártol Brigitta a Bosa Milićević Közgazdasági Középiskola diákja volt, jelenleg az SZTE marketing-kommunikációs szak végzős hallgatója, viszont már gyerekkora óta a fotózás a szenvedélye. Díjakat nyert a KMV-n, valamint részt vett 2013-ban az MNT által szervezett Robert Capa-fotótáborban, ahol az ő fotóira szavaztak a legtöbben. Bártol Brigitta annyira szereti a fényképezést, hogy a saját kiállításának a megnyitóján is fotózott.
Az új ifjúsági tér falait a te fotóid díszítik. Milyen érzés ez számodra?
– Nagy megtiszteltetés, hogy a kiállításom a megnyitó része lehetett. Örülök, hogy sokan eljöttek és megnézték a fotóimat. Szeretem azt látni, hogy az emberek arcára mosolyt csalnak a képeim, miközben elgondolkodnak valamin. A kiállításra azokat a fotókat választottam ki, amelyek a legközelebb állnak hozzám, érzelmeket és emlékeket ébresztenek bennem. Nagyon közel áll hozzám ez a tér, jómagam is itt önkénteskedem. Fontos volt számunkra, hogy létrehozzunk egy olyan helyet, ahol a fiatalok találkozhatnak és együtt gondolkodhatnak.
Hogyan kezdtél el fényképezni?
– Apukámtól örököltem ezt az érdeklődést, amit utána igyekeztem fejleszteni. Sokat fotózott, amikor gyerek voltam, rengeteg fotóalbumunk van otthon. Valahogy magától értetődően jött, hogy ami velünk és a körülöttünk levőkkel történik, azt meg kell örökítenünk. Hatodik osztályosként az volt a legnagyobb vágyam, hogy kapjak egy kis kompakt fényképezőgépet és azt nyomkodjam amint megpillantok valami érdekeset. A szüleim látták azt, hogy ez engem tényleg érdekel, de az nem mutatkozott meg, hogy van-e hozzá tehetségem. Csak annyi volt bizonyos, hogy nagyon élvezem. Hetedikben kaptam meg az első tükörreflexes fényképezőgépemet és onnantól kezdve anélkül engem nem is lehetett látni. Hetente több ezer képet készítettem és apukámra hárult, hogy ezeket kiválogassa. Azután nagy segítséget kaptam Kovács Attila fotóstól. Sok mindenre megtanított, évekig ő volt a mentorom, jártam is vele fotózni különböző helyekre. Nagy löketet adott, neki köszönhetően megindultam a fejlődés útján. Tizenhat évesen elkezdtem dolgozni, születésnapokat és egyéb rendezvényeket fotóztam. Szinte minden hétvégém ebből állt. A középiskola mellett vagy a fotózással foglalkoztam vagy a retusálást végeztem. Sikerült eljutnom egy esküvőre is, amit egyedül fényképeztem. Az egy nagy, de örömteli feladat volt a számomra. Szabadkán szinte mindent fotóztam, ami a fiatalokkal kapcsolatos, ballagásokat, fellépéseket, különböző ceremóniákat.
Egyetemistaként Szegeden is sokat fotóztál?
– Nem annyira, de amikor csak lehetett és az ismerőseim felkerestek, hazajártam fotózni. Az elmúlt években igyekeztem a tanulmányaimra összpontosítani, de sose sikerült kiölni magamból azt az érzést, hogy nekem most ezt a pillanatot meg kell örökítenem. Ha nincs nálam fényképezőgép vagy legalább telefon, szinte egész nap attól szenvedek, hogy az adott pillanatot elszalasztottam megfogni.
Mit fotózol a legszívesebben?
– A gyerekeket, mert csak az ő arcukon lehet szabad örömet látni és ez nagyon jó érzéssel tölt el. Nem annyira könnyű, mint azt gondolnánk. A legnehezebb elkapni a megfelelő pillanatot. Emberközpontú a fotózásom, és az érzelmeket szeretem megmutatni.
n Manapság ugyebár szinte mindenki fotózhat. Mi a véleményed a mobiltelefonnal készített képekről?
– Nyilván nekem is van telefonom, azon vagy négyezer képem, és állandóan helyhiánnyal küszködök. Ha nincs nálam a fényképezőgép, a mobilt használom, mert semmit sem szeretnék elszalasztani. Még ha rossz minőségű képet is készítek, ami utána semmire se jó, de a lelkem megnyugszik, hogy a pillanat meg van örökítve. Most már a telefonok vannak előnyben, sokkal könnyebb, egyszerűbb és gyorsabb a használatuk. Léteznek nagyon minőséges kamerájú telefonok is. Egyáltalán nem vagyok ellene. A gond inkább az, hogy legtöbben nem figyelnek arra, mit fotóznak. Az internet táguló világa megmutatta azt, hogy az emberek szeretnek dicsekedni – főleg önmagukkal és a környezetükkel –, és ezért készítik a fotókat. Már azt is egyre kevesebbszer látni, hogy valaki a számára fontos személyekről tölt fel képeket. A fotók önközpontúvá váltak.
Mennyire érdekli a fiatalokat a színvonalas fotózás?
– Azt szeretném, ha érdekelné és minél több fiatal ezzel foglalkozna, kipróbálná a fényképezőgéppel való fotózást is. Akkor is, ha csak az érdeklődés szikráját érzi és nem tudja mennyire van hozzá tehetsége, vagy még nem is fogott a kezében fényképezőgépet. Szívesen foglalkoznék ilyen fiatalokkal. Felkereshetnek, egyeztethetünk időpontot és eljöhetnek a központunkba. A kezükbe adom a gépet, megmutatom hogyan kell használni. Annak örülnék igazán, ha megszeretnék a fotózást, alkalomadtán vennének saját fényképezőgépet és ők is megmutathatnák, mi rejlik bennük.
Az egyetem után aktívan szeretnél fotózással foglalkozni?
– Nem fog eltűnni sem belőlem, sem az életvitelemből. Most, hogy végzős vagyok, el kell döntenem, hogyan tovább: folytatom-e utamat a marketing szférában, amihez nagyon jól jön a fotózás, sőt szorosan kapcsolódik is, vagy a fotózás felé fordulok és képzések által magasabb nívókra törekszek. Ez a nyár majd arról szól, hogy ezt eldöntsem. Megpróbálhatom akár mindkettőt egyszerre és amelyik jobban beválik, azt viszem tovább.
