Ma este a Zentai Magyar Kamaraszínház nagytermében a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vendégjátékát tekinthetik meg az érdeklődők. A Gerendák című színdarab szerzője Verebes Ernő, az előadás rendezője pedig Rideg Zsófia, aki a darab felolvasószínházi változatát egyszer már megrendezte a Nemzeti Színházban beregszászi színészek közreműködésével, s akkor fogalmazódott meg benne, hogy érdemes elvinni térbeli megvalósításig is. A produkció a Magyar Kormány és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, valamint a vajdasági Keresztény Értelmiségi Kör közreműködésével valósul meg. Az előadást követően a szerző és a színészek részvételével közönségtalálkozóra kerül sor.
Verebes Ernőt kértük fel, hogy meséljen a drámáról, annak alkotói folyamatáról és színre viteléről.
– A 20. század elején egy szélmalmot, melynek ideje lejárt, imaházzá alakítanak át az alföldön. A püspök egy börtönviselt, kétes előéletű papot, András atyát helyezi oda, lássa el a lelkipásztori feladatokat. A malmot addig működtető szélmolnár, Jósika, azonban, más munka híján, a családjával együtt szintén szeretne ott maradni a templommá változtatott malomban. Az atya nem tud velük mit kezdeni, de végül megengedi, hogy maradjanak. Jósika személye egyre titokzatosabb a számára, s már nem tudja, hogy igazából ő vagy az újonnan kinevezett sekrestyés áll-e közelebb ahhoz a világhoz, amelyben hinnie kéne.
Egyetlen kérdés volt a Gerendák kiindulópontja. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója egyszer régen megkérdezte tőlem: vajon miért tudnak egyesek szebben énekelni, mint mások? Zavarba ejtő felvetés, hiszen mindez a tehetség, az isteni adomány tőlünk független képességét fordítja vissza, galád módon, a mi életünkre. Mintha mi tehetnénk saját tehetségünkről vagy tehetségtelenségünkről. (A tehetetlenség, nyilván, mást jelez). És akkor bevillant, hogy maga az áldozathozatal az, ami a tehetség csúcsát jelenti, mert az már emberi, a mi tudatos életünk levonata. A szépen éneklés szalon-pillanata ugyanis itt átúszik egy „valakiknek szóló” éneklésbe, ami viszont már az ember által irányított isteni szikra. Mondhatnám azt is, hogy az áldozathozatal pillanatában az emberi szépségnek életigenlő célja van. Édesapám, a vele való kamaszkori beszélgetéseink, vitáink során, melyeket soha nem felejtek el, ezt így fogalmazta meg: a szépség a formába öntött életszerűség.
„A búzából liszt, a lisztből lélek lesz a szélmolnár templommá alakuló malmában – vallja a rendező, Rideg Zsófia. – Két egymásba fonódó síkon játszódik az előadás: a nagyhét történései vízjelként húzódnak meg a realista történet mögött. A két sík állandó párbeszédet folytat egymással, hol ironikus, hol magasztos párbeszédet. A külső világ fenyegetésére a belső terünket kell templommá alakítanunk – a zene, az ének, az alkotás ebben segíthet. Ez lehet az a közösségi mondanivaló, amelynek jegyében ez az előadás megszületett. Verebes Ernő Gerendák című darabjának felolvasószínházi változatát 2015-ben rendeztem a Nemzeti Színházban a beregszászi színészek közreműködésével. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy mindezt érdemes lenne elvinni egy térbeli megvalósításig, mert nagyon izgalmas, rétegzett darab. Költészet, de a kezek költészete, azoké, akiknek az évszaknak megfelelő szerszámaik vannak. Hétköznapi tárgyaik (mosdótál, őrlőgép, asztal), amelyek átlényegülnek hangszerekké, liturgikus eszközökké.” A beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Színház társulata úgy vállalta be ezt a feladatot, hogy saját sorsával fűszerezte azt – árulta el lapunknak a darab szerzője.
