Tegnap este a Zentai Magyar Kamaraszínházban bemutatták a helyi társulat Molnár Ferenc Lilom című drámájából készített előadását Mészáros Tibor rendezésében. Az érdeklődők ma este 19.30-kor ugyanott megtekinthetik a reprízt.
„Mert ez a tűz nem melegít, éget – egyszerre tisztító és pusztító” – elmélkedik a rendező Liliom, a pesti jassz perzselő közelségéről. Haragban az egész világgal és önmagunkkal, amikor az ember képtelen beilleszkedni a társadalomba, minek okán saját bőrében sem érzi otthon magát. Megpróbál szeretni, olykor már-már sikerül is neki – de hogyan legyen képes szeretni a másikat, amikor önmagát sem tudja? Marad a harag, az undor, az utálat, mert érzelmek nélkül lelketlen gépek lennénk... amire a társadalomnak éppenséggel szüksége is lenne. Embernek maradni, ez az egyetlen, ami Liliomnak sikerül. Esendőnek, kiszolgáltatva az embertelen körülményeknek – de embernek; ezen és a másik világon. Hogy milyen áron? Megtudhatjuk az előadásból. Mert ez Molnár drámájának egyik – talán a legfontosabb – központi kérdése.
Dévai Zoltán remekül hozza ezt a meglehetősen James Dean-i figurát, természetesen a Molnár korabeli pesti fenegyerekek modorában. Tökéletesen átjön, hogy igazából tele van félelemmel – elsősorban önmagától – és bizonytalansággal, közben mindezt megpróbálja a nemtörődömség és vagányság álcája mögé rejteni. Érezhető ez a belső feszültség a színész mimikáján, mozgásán, beszédén, mindenén; precízen felépített szerep, kitűnő. (Leginkább ez teszi feszessé magát az előadást is – legalábbis annak első kétharmadában.) Lőrinc Tímea is hozza a tőle már megszokott, aprólékosan kidolgozott, minden pici arcrándításában is rendkívül beszédes karaktert a butácska barátnő alakjában. (Bizonyítva, hogy nem léteznek kis szerepek, csak kis és nagy színészek: nem kétséges, hogy ő máris az utóbbiak közé tartozik. És mára azt is megtanulta, hogyan ne játssza le a főbb szereplőket a színpadról; sokszor nem lehet egyszerű feladat számára.) De ugyanúgy Szilágyi Áron, Papp Arnold, Nešić Máté és Virág György is rendkívül színes és szórakoztató alakításokat nyújtanak. Verebes Juditnak van még némi csiszolni valója a szerepén, de látható, hogy kezd felzárkózni a társulathoz.
Hogy az előadás mégsem vált egészen tisztítóvá és/vagy pusztítóvá, és az utolsó harmadában némiképp elül? Sajnos nem elégséges, ha a szerző és a színészek varázslók – nem árt, ha a rendező is az. Neki pedig a vége felé mintha kifogytak volna az ötletei, engedte volna magát a szöveget hatni – amit viszont a cseppet szintén fantáziátlan díszlet, az elidegenítést szolgáló hang- és fényeffektusok önmagukban nem tudnak kellőképpen alátámasztani –, így az a szereplők ajkán kissé ellelketlenedik. Vagy szándékos a katarzis elkerülése? Ha nem tisztít a tűz, akkor már ne is pusztítson? Nekem azért jólesne valamelyik.
Mindazonáltal feltétlenül ajánlom az előadást megtekintésre: hiszen részleteiben és alakításaiban pazar élmény nyújt.
