„Harmadnapra felkelek, és nem sírok, csak nevetek”
(Narco Polo: Valaha)
Fotó: Kosztolányi Dezső Színház/ Molnár Edvárd felvétele
Hél vagy Walhalla? Hadész vagy Elíziumi mezők? Pokol vagy Mennyország? Egyáltalán: túlvilág? Vagy csak a sötétség és a megnyugtató/riasztó semmi?... Kinek-kinek hite szerint. Mindenesetre most tél van és csend és hó és halál. A hulló elme pedig hiába kutatja, mit rejt eme csend: mindig ott a paraván, mely a halált eltakarja. Nem leshetsz mögé, nem mászhatod meg, evilági szerkezettel – mint ami az elme is, a rettenet sisakja – szét sem robbanthatod. Az ajtó bizony csak akkor nyílik, amikor eljő a Pillanat.
Az útra persze felkészülhetsz, több módon is. Megtervezheted jó előre a temetésedet, pontos ceremóniával és koreográfiával, építtethetsz magadnak kriptát is akár, fűtéssel és szellőzőberendezéssel. Vagy pedig átnyálazhatod mind a régi-szent iratokat, a Hagyomány vaskos köteteit. Fohászkodhatsz, könyöröghetsz istenedhez; de járhatsz lehunyt szemmel is, odázva a szembesülés pillanatát. Mert lehetsz éppen ateista is; nem az számít, hogy hiszel-e istenben, hanem hogy isten hisz-e benned.
Egy a biztos: innen csakis azt viheted magaddal, ami vagy. Amivé lettél, amivé formált a világ, és amivé formáltad magadat a világban. Ennyi fér a kofferba. Önmagunk lelkének szobrászai vagyunk mindannyian. Nem könnyű tudomány, mert még a „jó” és „rossz” mibenlétében sem lehetünk bizonyosak. Bölcsőnk lesz a koporsónk – felsírunk, amikor ide megérkezünk, és zokogunk akkor is, amikor távozni készülünk (vagy amikor szembesülünk a ténnyel, hogy egyszer valóban távozni kényszerülünk). Bizony, bőgünk, sokszor szánalmasan. Az ismeretlentől való félelmünkben.
A valós hiten túl két dolog segíthet: az intuíció és a nevetés.
*
...és a nagyszerű Andrej Boka, valamint a KDSZ további kiváló művészei éppen ezekkel az eszközökkel éltek elsősorban, hogy megközelítsék a halál misztériumának felfejtését. Még zentai vendégszereplésüknek időzítése is tökéletesnek mondható: ugyan megszületett már az új Fény, de azért még egy ideig az éjszaka uralkodik a Földfeletti alatt. The end – is the beginning is the end. Színtiszta költészet ez az előadás. Abszurd, olykor egyenesen groteszk, és mégis – vagy éppen azért – mélyen emberi. Nem elbagatellizálni akarja a halált, hanem a helyén kezelni őt, nem kiröhögni a halálfélelmében szánalmasan vinnyogó embert, hanem ellenkezőleg: megszólítja őt, hívja, hogy együtt kacagjanak a halálon, azt sugallva, hogy születés és elmúlás csupán két határköve a létezésnek, az örök spirálmozgásnak és felemelkedésnek. Hogy az elmúlás nem megszűnést jelent, éppen ellenkezőleg. Gubójából kirágva magát, Égre röppen a fényes pillangó. A sírás megtisztít, a nevetés felemel. Így épül fel a mindenkori tragikomédia.
Az előadás erőteljes képi és verbális metaforákkal hat a nézőre, ezt a hatást pedig a végletekig fokozza a hajszálpontos színészi játék, a pazar kosztüm és díszlet, nem utolsósorban pedig az elementáris erejű színházi zene. A – cseppet sem kellemetlen – borzongás garantált.
The End
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátéka a Zentai Magyar Kamaraszínházban
Szereplők: Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor, Vladimir Grbić m.v. Dramaturg: Oláh Tamás. Jelmez- és díszlettervező: Darinka Mihajlović m.v. Zenei munkatárs: Pálfi Ervin, ifj. Kucsera Géza. Rendező: Andrej Boka.
