„Izgalmasnak ígérkezik”, ezzel osztottam meg a közösségi oldalon a Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című zenés mesejáték rendezőjével, Krizsán Szilviával készített interjúmat. Nos, azt hiszem, az előadás még a várakozásaimat is felülmúlta: a Zentai Magyar Kamaraszínház legújabb premierjének főpróbáját néztük meg kedden este, és úgy gondolom, ez volt az igazán méltó – bár nem hivatalos – nyitánya a Teátrum Neked! Zentai Teátrumi Napok fesztiválnak.
Mindenesetre pazarul szórakoztam. És nyilvánvalóan nem csupán én magam! Bízom benne, hogy nem kezdődött még el a „második gyerekkorom”, amiért az utóbbi időben a gyermekelőadásokat élvezem leginkább, de most (is) figyeltem a mindenféle korosztályt felvonultató közönséget, és megbizonyosodhattam róla, hogy mindenki egyaránt pompásan érezte magát. Krizsán tehát nem beszélt a levegőbe, amikor azt nyilatkozta nekem, hogy nem fókuszált egyetlen generációra, ez a darab mindegyikhez szól. Hogyan lehetséges ezt elérni? Az alábbiakból kiderül.
„A néző sokat kacaghat. Meg szomorkodhat is. Sőt még borzonghat is. Mert a mesében ott lebeg egy átlátszó gonosz tündér is. És ott röfög egy félelmetes, két lábon járó disznó is…”, olvashatjuk az ajánlóban. Elsősorban persze kacagunk. De ne feledjük, hogy a népmesék korántsem (csak) gyermekekhez szóltak eredetileg, metaforikus/mágikus jelképrendszerük által örök érvényű igazságokat fogalmaztak meg, melyek okulására szolgálnak kisdednek és aggnak egyaránt. Nem utolsósorban pedig elbűvölnek, megérintve a lelkedet a bennük rejlő varázslattal.
Ebben az előadásban a bűvölést – a szöveg mellett – elsősorban a Fokos zenekar ősiséget idéző, borzongatóan gyönyörű zenéje, valamint a Janovics Erika díszlete és jelmezei által elénk varázsolt markáns képiség szolgálja. A nyitó álomjelenetbe mélyen belelúdbőrzik a néző, és jöhet utána móka és kacagás, amennyi a csövön kifér, azért tisztában lehetünk vele, hogy itt valami sokkal többről van szó. Nevezetesen a fentebb említett varázslatról, amely alapvető lelki táplálék, és a jelenlegi elidegenedettség közepette éhezzük is rendesen; csak nem mindig vagyunk ezzel tisztában. Ezúttal alaposan megtelítődnek vele kiszáradt pórusaink, ahogy a mesék kútjából szomjunkat oltjuk.
Ami a színészek játékát illeti – bár az a disznó tényleg félelmetes! –, inkább a kacagtatás oldalára billen – noha ki merné állítani, hogy a nevettetés nem képes bűvölni és nem jelent lelki táplálékot?! –, közben nagyon a helyén van minden: az énekek, a táncok, a mértéktartás a gegekben... Az pedig egyaránt dicséri az ő munkájukat és a rendezőét, hogy ami a Magyar Népmesék csodálatos rajzfilmsorozatban 7–8 percet tesz ki, abból ők itt olyan módon töltenek ki egy órát, hogy úgyszólván nincsenek üresjáratok. A másik, hogy a darab végén, a meghajláskor ocsúdik a néző, teringettét, hiszen mindössze hét színész játszott itt nekünk! Bizony, számuk sokkal nagyobbnak tűnik időközben, elsősorban a nyüzsgő vásári jelenetnél. De élő szereplők és csakúgy életre kelő kulisszák ügyes beosztásával, mozgatásával sikerült a zsúfoltság illúzióját megteremteni – varázslat a varázslatban.
Egy szó mint száz, valóban több mint izgalmas ez a mesejáték: a maga nemében valóságos kis műremek. Gratulálunk!
Az előadást a nagyközönség ma, csütörtökön délelőtt 10 órakor tekintheti meg a Zentai Magyar Kamaraszínház nagytermében.
