Cserhalmi György az egyik legismertebb magyar színész. Megkapta a Nemzet Színésze kitüntetést, Kossuth-díjjal és Balázs Béla-díjjal tüntették ki, elnyerte az Érdemes Művész-díjat is. Mintegy 260 filmben szerepelt, köztük Oscar-jelölt és -nyertes művekben is. A magyar filmjátszás meghatározó alakja, a cseh filmesek is sokat foglalkoztatják. Több színházban játszott, rendezőként is bemutatkozott.
Ötévesen fejből tudta a János vitézt, huszonöt évesen a hangját adta a címszereplőnek. Pedig a szinkront nem szereti: ahogy mondja, egy rossz színész játékán nem tud a hangjával javítani, egy jó színész játékát pedig nem akarja elrontani.
A Nemzet Színészével a Zentai Teátrumi Napokon, a művész életútját bemutató Életnagyság című beszélgetős estet megelőzően beszélgettünk filmről, színházról, színészmesterségről.
Több mint kétszáz filmben szerepelt összesen, sok cseh filmben is játszott. Mi a különbség a cseh és a magyar filmművészet között?
– A csehek szeretik a filmjeiket, a magyarok nem annyira. Ez például abban nyilvánul meg, hogy engem Ondrej Trojan, amikor a Želary című filmet leforgattuk, egy hét múlva azzal hívott, hogy „Most mondd meg, milyen szemetek a csehek! Egy hét eltelt, és még csak 670 ezren látták!”. Eközben a magyar filmek esetében egy ilyen nézőszám már elvétve sem fordul elő.
A film vagy a színház áll közelebb a szívéhez?
– Természetesen a színház. Ez mindig is így volt, és remélem, így is marad. A színház mindenben jobb, mint a film. A közvetlen kapcsolat a nézőtérrel minden este megismétlődik. A filmeket bezárják, mint egy terméket, és kidobják a piacra.
Van kedvenc szerepe?
– Nem hiszem, hogy ezzel kéne foglalkoznom. Nyilván van film, ami a szívemhez nagyon közel áll. Ez a Bódy Gábornak az Amerikai anzix című filmje. A kutya se tudja, hogy mi ez a film, de nekem ez a kedvencem. Akkor még, a hetvenes évek közepén, nem egyetem volt a budapesti Színművészeti, hanem főiskola. Egyrészt azért szeretem, mert ez a film egy olyan főiskolás kísérlet volt, ami aztán az egész világot meghódította, Mannheimben nagydíjat nyert. Másrészt pedig azért, mert adott egy hihetetlen pályakezdést.
A színház és a film is nagyon sok elfoglaltsággal jár. Mi az, ami miatt mégis megéri színésznek lenni?
– Ezt nem tudom megmondani, mert soha nem gondolkoztam azon, hogy megéri vagy nem éri meg. Mindenesetre nem a pénz a döntő. Belejátszik, persze, mert hellyel-közzel profik is vagyunk. Van egy genetikus kód, ami hajszolja az embert, és viszi tovább. Örömet nem mindig szerez a színészet, de végül is, az egészet nézve, a dolgok összességére figyelve, több benne az öröm, mint a bánat.
Milyen ma színésznek lenni?
– Engem ez a szakma mindig a tenyerén hordott. Ha ma fölmennék a színpadra, nyilván a múltamat ünnepelnék, nem a jelenemet, mert azon nincs mit. Ahogy mondtam, az egésznek az összessége a lényeg, ez éri meg, az embert ez élteti.
A korábbi tervek szerint idén tavasszal rendeznie kellene a Nemzeti Színházban. Ez végül megvalósul?
– Úgy tudom, hogy nem. Elkésett a Rocco és fivéreinek a jogdíja. Ezt kellene most próbálni a Nemzetiben. A Macskajáték, amit én rendezek, a szezon utolsó bemutatója lett volna, és ennek a helyére került a Rocco. Talán majd jövőre!
Mik a tervei a következő hónapokra?
– Meg akarok gyógyulni. Úgy látom, hogy még legalább egy év, amíg újra színpadra tudok állni. Ez szakmailag nem jelent szünetet, mert ott vannak a növendékeim. A Kaposvári Egyetemen dolgozok, tizenegy ember sorsa nyomaszt. Most vannak eladósorban, negyedévesek. Van velük munka, hála istennek.
Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy ön nem tanár, hanem óraadó. Ez alatt mit értett?
– Azt, hogy egy életkor után az ember nem kaphat ilyen minősítést, hogy tanár. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy osztályfőnök-e vagy sem. Számomra ez azt jelenti, hogy nem tanítok, hanem felszabadítok. Felszabadítom a rossz gátlásokat, beidegződéseket, önbecsapásokat, önismereti hiányokat. Általánosságban nem tudok beszélni, azokra gondolok, akikkel folyamatos kapcsolatban vagyok. Ők nagyon küzdenek ezekkel a problémákkal.
Hogy látja, milyen a jövő színészgenerációja?
– Baromi jók!
