A Zentai Magyar Kamaraszínház és a Magyar Teátrumi Társaság által harmadik alkalommal megszervezett Teátrum Neked! fesztivál a budapesti Nemzeti Színház Fodrásznő című előadásával ért véget vasárnap este. Medvegyev színdarabja Viktor Rizsakov briliáns rendezésében és Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Kristán Attila, valamint Tóth László sziporkázó szereplésével igazán méltó befejezése volt az ötnapos rendezvénynek; szó szerint is felrakták a (fodrászati) habot a tortára.
Az abszurd művészeti irányzatnak, különösen, ha színházról van szó, mindig vannak többé-kevésbé elidegenítő törekvései. A Fodrásznő, ha szövegében nem is annyira, rendezését illetően mindenképpen az abszurd – és több helyütt –, a groteszk mentén halad; ellenben ezúttal szó sincs elidegenítésről, sőt! Ahogyan az ajánlóban is olvashattuk, a darab valóban derűbe, szeretetbe csomagolt fájdalom, hiszen főhőse a maga kis naiv álomvilágában éli mindennapjait, miközben emlékeiben még élénken jelen van exférjének a brutalitása – mindennek a tetejében most is egy hamarosan szabaduló fegyenctől várja a boldogságot. Pedig jól tudja, hogy ez a férfi is azért került hűvösre, mert egyszer „kicsit erősebben” ütötte meg a feleségét, aki ebbe bele is halt. De vannak nők, akik valamiért vonzzák az erőszakot, ráadásul ez a vonzalom kölcsönös... Hősünknek is csapja a szelet – elég sután – egy tűzoltó, aki eléggé bugyuta és „fura”, igaz, mindazonáltal szelíd és jó ember – aztán a nőt, éppen ezért, nem igazán lelkesíti az udvarlás. Ami viszont megkülönbözteti őt sorstársaitól, az az, hogy egy cseppet sem leli perverz örömét az erőszakban, ellenkezőleg: minden porcikája boldogságra termett. És boldog is a maga módján, csak hát, ismétlem, naiv. No meg persze javíthatatlan álmodozó.
Rizsakov „az emberi vágyak és a rideg valóság között feszülő ellentmondást emeli költői szintű látomássá” – szintén találó leírás a darabról. De micsoda pazar módja ez a színházi költészetnek! Fájdalom és emberi gonoszság ide vagy oda, a könnyünk egyfolytában a kacagástól csorog mindenesetre. És amikor abszurdot emlegetek, akkor még véletlenül sem a Beckett-féle, önmagát felemésztő, sivár világra gondoljunk, sokkal inkább a mrożeki, sőt, a hrabali hangvétel az előadás jellemzője, persze teljesen egyedi módon megvalósítva. Minimalista, de annál beszédesebb díszlettel és jelmezzel, remek muzsikával, multimediális eszközökkel, már-már akrobatikus gegmutatványokkal – és elsősorban elsöprő erejű színészi zsenialitással.
A darab kettős jubileumát ünnepli: tíz éve játsszák, emellett pedig a zentai volt a százhuszonötödik előadása. Hogy a szereplők álmukból felébresztve is azonnal elő tudnák adni, és hogy ennek ellenére mégis végtelenül élvezik, ez azonnal tetten érhető volt. Az improvizáció adta lehetőségeknek köszönhetően nyilván folyamatosan gyúrják az előadást, lecsapnak minden pillanatra, amikor ezt megtehetik, attól sem riadva vissza, hogy közben többször a közönségre is kikacsintsanak. Minden rezdülésükben, apró fintorukban ott rejlik a kacagás és kacagtatás, a mélységes életigenlés. A néző úgy tud később eltöprengeni az itt felvonultatott súlyos társadalmi problémákon, hogy a darabot bizony végigröhögte, és csak a legfőbb tanulságot vonta le közben: mindenek ellenére az élet végtére is – szép.
