Csütörtökön, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató-, Kulturális Központ vendége volt Vidnyánszky Attila, Kossuth-díjas rendező, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, akivel Verebes Ernő, zentai születésű költő, zeneszerző, a budapesti Nemzeti Színház vezető dramaturgja beszélgetett. A társalgás az erkölcs, a művészet, a hitvallás vezérfonala mentén zajlott.
Vidnyánszky Attila kárpátaljai származású, az Ungvári Állami Egyetemen szerzett bölcsészdiplomát, ezután középiskolában tanított, majd pedig Kijevben diplomázott rendezői szakon. Ahogyan azt hallhattuk, az irodalomhoz, a színházhoz és a rendezéshez való kötődése már korán kialakult:
– Anyám drámapedagógus is volt a magyartanári mivoltán túl, és egy kis vándorklubot hozott létre, amellyel jártuk a kárpátaljai magyarlakta falvakat és előadásokat játszottunk. Nagyon hamar eldöntöttem, hogy a rendezés érdekel, előbb a filmezés, de utána inkább a színház felé fordultam – mondta Vidnyánszky Attila, akitől azt is megtudhattuk, hogy első magyar nyelvű rendezése Zentán történt, ahol 1991-ben a Mandragóra című előadást rendezte, amelynek zeneszerzője Verebes Ernő volt. A következő évben Vidnyánszky Attila alapító igazgatója lett a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak:
– A kilencvenes évek a felismerések sorozatát hozta. Szégyenkezve emlékszem vissza arra, hogy az egyik első interjúmban, Beregszászon 1993 környékén, azt mondtam, hogy elsősorban színházat csinálok és másodsorban magyar színházat. Azóta is megdöbbentő számomra, hogy mennyire tévelygő voltam és nem értettem a lényeget. Kárpátalján bejártuk az összes magyarlakta települést, volt olyan évünk, amikor 165 előadást játszottunk, felléptünk mindenféle helyszíneken, művelődési házakban, templom oldalában, erdőszélen és csűrben is. Menet közben rájöttem, hogy micsoda nagyképű gőg lett úrrá rajtam. A nézőink java része még amatőr társulatot sem látott, de a szeretet, amit kaptunk, a felismerés, hogy megtartó erő vagyunk azokban a borzasztó években, egyszer csak kinyitotta a szememet, eloszlatta a ködfelhőt a fejemről. Ráébredtem, hogy mennyire korlátolt és szűk látókörű voltam. Elindult egy változás az életemben, és világossá vált, hogy az égvilágon semmi más dolgom nincs, mint ezeket az embereket szolgálni. Nincs az a nemzetközi fesztivál vagy díj, ami felülírná azt, hogy adott esetben egy kis faluban, kéttucatnyi embert szolgáljunk. Ezt próbálom elmagyarázni a színészeknek is – hallottuk Vidnyánszky Attilától, akinek elmondása szerint a budapesti Nemzeti Színház igazgatójaként is ugyanez a hitvallás vezérli.
– Harcolni kell az igénytelenség ellen, ami elönti a világot, és azt a közösséget szolgálni, amelyből létrejöttünk. Mindig azt mondom, hogy ingyen játszanék. Magyarországon rengeteg jegy elkel, de ez csak a lakosság szűk körét érinti, és ez minden bizonnyal máshol is így van. Gondolkodtunk, hogyan lehetne szélesíteni ezt a kört. Négy előadást ingyen játsszunk gyerekeknek, és azt is kitaláltuk, hogy a Vitéz lélek című előadásunkra olyanokat hívunk meg, akik csak ritkán vagy nem is járnak színházba. Egyebek közt karbantartó munkások, 160 ápolónő, 80 hajléktalan érkezett, összesen 360-an ültek be a nézők soraiba. Gyönyörű élmény volt látni, ahogyan kezdik otthon érezni magukat a színházban – hallottuk egyebek közt Vidnyánszky Attilától.
