A Zentai Magyar Kamaraszínház diákszínjátszói Örkény Istvány egyperces novelláit dolgozták föl Füzér címmel. A bemutatóra holnap, pénteken este fél nyolckor kerül sor a színház kamaratermében, áprilisban pedig a Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjén, a Zentai Magyar Kamaraszínházban és a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóján is játsszák az előadást. Az előadás létrehozásáról és a középiskolásokkal való munkáról Dévai Zoltán és Virág György rendezőkkel, a Zentai Magyar Kamaraszínház színészeivel beszélgettünk.
Miért éppen Örkény István egyperces novelláira esett a választás?
Dévai Zoltán: – Több apropója is van ennek. Az első az, hogy júniusban lesz Örkény halálának negyvenedik évfordulója. A másik pedig az, hogy szerettük volna, ha a gyerekek belekóstolnak valami másba. Tavaly is ez volt az elv, és idén is ezt követjük: olyasmivel foglalkozzanak, amivel eddig még nem találkoztak, olyanfajta színházzal próbálkozzanak, amilyennel még nem. Ezért döntöttünk az abszurd mellett, és így jött Örkény. Volt olyan ötlet, hogy egy konkrét drámát dolgozunk föl, de szerencsére sok középiskolás akar színjátszással foglalkozni, tizenhatan vannak most a csoportban. Nehéz lett volna olyan drámát találni, ahol mindenki kapott volna szerepet. Ezért döntöttünk az egypercesek mellett. Ők maguk választották ki azokat az egyperces novellákat, amelyekkel foglalkozni szerettek volna.
Hogy állt össze az előadás?
Virág György: – Amikor megvolt az abszurd mint téma, mindenféle tanulmányokat folytattunk. Utánanéztünk a gyerekekkel, mi az abszurd, mi a groteszk, mi a különbség a kettő között. Együtt gondolkodva fejtegettük ezeket a fogalmakat, és így tértünk rá az egypercesekre. Segítségünk is volt: a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség lehetővé teszi a vajdasági amatőr színjátszócsapatok számára, hogy segítséget kérjenek egy-egy színházi szakembertől. Mi Oláh Tamás barátunkat kértük meg arra, hogy segítsen nekünk. Ő nagyon szerteágazó tudással rendelkezik, amit mi igyekeztünk kihasználni. Ez a kísérletezős színházas dolog nemcsak a gyerekeknek új, hanem nekünk is. Ez azért van, mert mi nem ahhoz vagyunk szokva, hogy mi írjunk szöveget, mi találjunk ki jeleneteket, hiszen általában hagyományos értelemben vett színházat művelünk: van szövegkönyvünk, rendezőnk, a rendezőnek koncepciója, és így tovább. Idén viszont a diákszínjátszóinkkal belevágtunk egy olyan dologba, ami számunkra sem mindig magától értetődő. Közösen szültünk jeleneteket, megpróbáltunk minél többet meríteni a diákokból. A középiskolás generáció, mint általában a műkedvelők, borzasztóan kreatívak. Nagyon sokszor kreatívabbak, mint a hivatásos színészek, hiszen utóbbiaknak nagyon sok esetben meg van kötve a kezük: az író megírta a szöveget, a rendező elmondja, mit hogyan mondjon, a díszlettervező megcsinálja a díszletet, és így tovább. Mi megpróbáltunk ennél szabadabban gondolkodni, és minél többet rábízni a diákokra. Ebből született az előadás.
Mióta dolgoztok a gyerekekkel?
V. Gy.: – November óta, de az elején még nem az előadás konkrét anyagával dolgoztunk. Az elsődleges céljaink között van, hogy ne színészeket akarjunk nevelni, hanem egy olyan összetartó csapatot kovácsoljunk, akik egy picit többet látnak bele egy színházi előadásba akkor is, ha nézik, és akkor is, ha művelik. Tehát egy színházszerető közösséget próbálunk formálni. Tehát nem magának az előadásnak az elkészítése a lényeg.
D. Z.: – Nagyon-nagyon sok új tag van most a csoportban, a bandának majdnem a hetven százaléka új. Új csapatot kellett kovácsolni belőlük, meg kellett ismerniük egymást és minket, és nekünk is meg kellett ismernünk őket. Minden évben frissül a csapat, mindig vannak elsősök, akik csatlakoznak, és negyedikesek, akik elmennek. Amikor novemberben elkezdtünk dolgozni velük, helyzetgyakorlatokat, koncentrációs gyakorlatokat, barátkozós játékokat csináltunk. Legalábbis ők ezt gondolják. De igazából olyan gyakorlatokat is csináltattunk velük, amik belekerültek a mostani előadásba, csak ők akkor még nem tudták, hogy ez lesz. Konkrétan az előadással januárban kezdtünk el foglalkozni.
Kikből áll a diákszínjátszók közössége?
D. Z.: – Ebbe a csapatba csak középiskolások járnak. Van, aki épp negyedikes, az utolsó középiskolás évében jár hozzánk, itt van egy évet, és elmegy. De vannak olyanok is, akiknek ez már harmadik évük velünk.
V. Gy.: – Minden zentai középiskolából vannak gyerekek, vegyes a banda. Nemcsak hogy mi nem ismertük őket, de ők sem ismerték egymást korábban. Ez nekem mindig egy felemelő érzés, hogy sikerült egy olyan csapattá formálni őket, akik képesek egymásból merítve létezni a színpadon és az életben. Utóbbi sokkal fontosabb, mint a színpadon való létezés. Én erre mindig büszke vagyok, és meleg szívvel gondolok rá.
