Évről évre községről községre figyelemmel kísérhetjük őket, kacagunk a poénjaikon, tapsolunk nekik, és közben sejtjük, micsoda erőfeszítés rejlik emögött a gyakran könnyednek tűnő nyári produkció mögött. Mivel a legtöbbjük nagyon fiatal, zömmel főiskolás – akiket, persze, minden alkalommal néhány tapasztalt társuk is segít –, sorozatunkban rövid portréinterjúkon keresztül igyekszünk bemutatni a szerep mögött a színészt és az embert is.
Lénárd Róbert, a Tanyaszínház idei előadásának dramaturgja az elmúlt évek során többféle minőségben is megfordult már a Tanyaszínházban, ahova mindig örömmel tér vissza, hiszen – ahogyan fogalmaz – amikor összeáll tíz-egynéhány ember, hogy csináljon valamit – függetlenül attól, annak tárgyát és módját nem ők szabják meg –, az mindig specifikus energiákat ad mindenkinek, ahogyan maga a hely is.
– Az, hogy húsz fiatal kivágódik egy már legendás faluba színházat csinálni, óhatatlanul magával hoz egy energianyalábot. Ez persze lehet jó és rossz energia is, de általában egységes. Adott emberek adott helyen adott körülmények között elkészítenek egy produktumot, ami aztán vándorútra indul, és szaporodik a néző szemében, mondhatni, belerobban a vajdasági közéletbe. Hogy lehet ezt nem szeretni? – teszi fel a kérdést Róbert, aki elismeri, ugyan akadnak olyanok, akiknek nem tetszik az, amit Kavillón tapasztalnak, a többség azonban szerinte kellemesen csalódik.
– Van ebben valami hippi, valami kommunaszerű. Pontos szabályok – sokan itt tanuljuk meg őket –, szervezettség, közös cél. Hierarchia, amit először szid az ember, aztán viszont nemcsak belenyugszik, hanem be is látja, hogy szükség van rá. Hogy muszáj a rangidőstől megtanulni, hogyan működik. Nem tradicionalizmus ez, nem is romantikus hagyományőrzés, hanem logikai szabály, egy egyenes, egy tökéletesedő vonal Kovácséktól–Hernyákéktól–Soltiséktól hozzánk – magyarázza, hozzátéve, idén nagyon jó energiák jellemezték a próbafolyamatot, legalábbis a dramaturg szemszögéből nézve biztosan, hiszen – ahogyan fogalmaz –, volt benne egy adag pszichológia, egy adag pedagógia és persze színház minden mennyiségben. Volt munka, sok munka, de volt buli is, mértékkel.
– Sok színésznövendéknek ez az első lépése egy adott terepen. Mondjuk a zenés műfajban. Vitázik a műfajjal, próbálja megfejteni, próbál megküzdeni vele. A dramaturggal sincs másképp. Oké, hangsúlyok, jelentések, struktúra, sakk. Na, de matekilag hova kell itt dal? Hol lehet kicsit több a duma? Nem hal be az egész, ha ilyen sokáig nem dalol senki? Még jó, hogy a Puskás már csinált ilyet, egyébként, azt hiszem, belefojtottam volna magam egy közeli trágyarakás levébe – emlékszik vissza nevetve a próbafolyamat nehézségeire, nem tagadva, a kezdetekkor azt hitte, az idei más lesz, mint amilyen a két évvel ezelőtti volt.
– Akkor rendeztem, az egy másik leosztás, mások a problémák, mások a viszonyok. Nem volt más. Pezsgett. Valahol a Puskással való első munkám, A tavasz ébredése és a Pajzán históriák között helyezkedett el. Kellemes munkaatmoszféra, szinte észrevétlenül zajló munkafolyamat jellemezte, valamint csigák és szúnyogok, amik csak akkor zavarnak, amikor az újvidéki lakásomban ülök, a Tanyaszínházban nem. Kavillón az se zavart, hogy net a közelben se volt. (Ez idén megváltozott, kisugárzott a wifi a tetőből, de minek?) A Tanyában nem zavar, hogy csak adott pontokra állva van rendes térerő. A Tanyában nem zavar a búzabogár, a kemény föld, amin alszom, az, hogy elhízom a házi koszttól, hogy napokig kimarad a víz meg az áram. Mert az energia itt van, az emberanyag itt van. Az az emberanyag, amelyik együtt csinál előadást, együtt fest díszletet, együtt állít színpadot, együtt vacsorázik, együtt iszik a próba után és együtt nézi a tábortüzet – fogalmaz Róbert, majd hozzáteszi: – Hippikommuna, mondom én!
