Elor Emina a közelmúltban kapta meg Sterija-díjat, a Koštana című előadásban nyújtott alakításáért. A színművésznő Koštanát alakította Borisav Stanković népszerű művében. Eminával lapunk a fesztiválról, az általa alakított főszerepről és az országot terhelő társadalmi visszásságokról beszélgettünk.
Most Sterija-díjas lettél, tavaly vetted át másodízben a Pataki-gyűrűt. Meglepett a legutóbbi díj, vagy már, mondhatni, belemelegedtél a folyamatos sikerélményekbe?
– Amikor az ember nekifog egy előadás elkészítésének, sohasem arról kezd el gondolkodni, hogy most éppen milyen kaliberű darabról, illetve szerepről van szó, hogy mekkora esélye van arra, hogy a darabbal különböző fesztiváli, szakmai elismeréseket gyűjtsön be. Ezekkel a dolgokkal nem szeretek és nem is szoktam foglalkozni. Sohasem az jár a fejemben, hogy mekkora falat ez az előadás, ez az alakítás, hogy esetleg mi járna érte, hanem az, hogy a lehető legjobban vigyük színpadra a darabot, valamint az, hogy ebben a folyamatban én is a lehető legtöbbet hozzam ki magamból.
Hogyan értékeled az idei játékokat? Elégedett voltál a szervezéssel, a fellépőkkel? A nézőkkel?
– Sajnos, erre nem tudok kimerítő választ adni, hiszen a fesztivál ideje alatt minden este játszottam. A megnyitón ott voltam, utána pedig Temesvárra utaztam egy fesztiválra, miután pedig visszatértem, folyamatosan játszanom kellett. Amit a részvevőktől hallottam, az az, hogy nem igazán volt fesztiválhangulat az idén, mindenki gyorsan szétszéledt, az előadások után nem maradt ott senki beszélgetni, iszogatni. Nem tudom, hogy miért, az időjárás miatt vagy valami más oknál fogva. Én mindig szeretek jelen lenni az ilyen jelentős kulturális eseményeken, habár nekem sem adódig meg mindig ez a lehetőség.
A díjat a szabadkai Népszínház Koštana című előadásában nyújtott alakításodért kaptad. Egy nyilatkozatodban azt mondtad, hogy nem igazán szeretted volna sohasem őt alakítani. Kifejtenéd ezt?
– Őszintén, nem arról van szó, hogy idegenkedtem volna Koštanától, hanem arról, hogy sohasem éreztem semmilyen késztetést arra, hogy nekem egy bizonyos szerepben okvetlen játszanom kellene, hogy nekem egy bizonyos szerep jár. Szerepálmaim sohasem voltak. Amikor először értesítettek arról, hogy a népszínház szerb társulata erre a szerepre keres színésznőt, nem is igazán foglalkoztam vele. Egy idő után azonban egyre komolyabban fontolgattam a jelentkezést, hiszen izgalmas kihívásnak tűnt, ezenkívül lehetőség arra, hogy Urbán Andrással dolgozzam. Az ő színházát, az általa képviselt világot nagyon izgalmasnak, frissnek, provokatívnak, újnak és minőséginek tartom, már csak ezért is elmentem a meghallgatásra. Aztán mégiscsak a szerb nemzeti dráma egyik kulcsdarabjáról van szó, egy kulcsszereplőjéről. Végül pedig a kritériumoknak is megfeleltem, megpróbálkoztam vele.
Gondolom, a szerb nyelv nem okoz gondot, viszont megkérdezem: Mennyire volt nehéz szerb nyelven alakítani? Mennyire volt nehéz, illetve könnyű átlépni az anyanyelv nyújtotta biztonságból egy ismert, mégis nehezebb nyelvhasználatba, pláne annak egy tőlünk eléggé messze eső dialektusába?
– A próbafolyamat elején még az sem volt biztos, hogy a szóban forgó nyelvjárást használva fogjuk elkészíteni az előadást, modernizáljuk-e vagy esetleg a szerb irodalmi nyelvre hagyatkozunk. Amikor pedig eldöntötték, hogy a dialektussal csináljak meg a művet, nyeltem egy nagyot. Azt kellett azonban tapasztalnom, hogy a szerb ajkú kollégáimnak is gondot okozott a nyelvjárás specifikumainak elsajátítása, nekik sem volt ismerős ez a dialektus. Nagy segítségünkre volt Nataša Ilić lektor, aki mindannyiunknak segített abban, hogy hiteles legyen a darab és az alakítások. Viszont nem ezen volt a hangsúly, sokkal inkább a tartalom és a mögötte húzódó gondolatok kiemelése és átadása volt a cél, nem pedig a vranjei nyelvjárás tökélyre fejlesztése.
A nyelv pedig valahol olyan, mint a zene. Hallani, hallgatni kell, előbb-utóbb belerázódik az ember. Egyedül akkor okozhat gondot a nyelv, ha zűrzavar keletkezik a színpadon, és improvizálni kell. Ilyenkor azért könnyebb magyarul, de szerbül sem lehetetlen belejönni.
Milyen Urbán Andrással dolgozni? Hogyan közelítettétek meg a kezdetekben a darabot?
– Szeretem, ahogy foglalkoztatja a színészt. Kíváncsi a véleményemre, a darabról, a témákról, amelyeket a darab taglal, egyéb kapcsolódó dolgokról. Így egy teljesen bensőségesebb viszony alakul ki a színész, a mű és az alakítandó szerep között. Utána a karakter, akinek a bőrébe kell bújni, nem csak egy szerep, hanem sokkal több lesz annál, mert nemcsak a karakter foglalkoztat, hanem az egész téma, amelyet ő és a darab képviselnek. Nagyon tetszik az is, hogy több társadalmi témával foglalkozik, és hogy több olyan társadalmi rendellenesség foglalkoztatja, nem hagyja nyugodni, amely körülvesz bennünket. Elsősorban a különböző, margóra került csoportok diszkriminációjára gondolok. Úgy gondolom, hogy a színháznak pedig kötelessége ezekkel a témákkal foglalkozni, gondolkodásra kényszeríteni a nézőt, és nem csak nevettetni, szórakoztatni, a sznob sablontémákkal támadni a nézőt. Nagyon sajnálom, hogy ezekről az előadásokról pont azok a befolyásos emberek hiányoznak, akik esetleg tehetnének valamit ezeknek a társadalmi jelenségeknek az orvoslásáért.
A darabot, mint mondtam, egy ideig csak a kényes társadalmi témák megvitatásával kezdtük, a diszkrimináció formáiról beszélgettünk. Ilyenek például a roma közösséget vagy éppen a művészeket érő hátrányos megkülönböztetés. Kinek mihez van joga, mit tart egy fél teljesen elfogadhatónak, egy másik tabunak vagy polgárpukkasztónak. A Koštana bennem azokat a kérdéseket is felvetette, hogy hogyan lehet valaki ma, a felgyorsult információcsere világában lélegzetelállító, lehengerlő személyiség. Gyakorlatilag egy ilyen megközelítésmód szolgált a mű alapjaként.
