Andrási Attila rendezőt nevezte ki a magyar társulat élére a szabadkai Népszínház igazgatója. Szabadkaiként, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház vezetőjeként sokan ismerik Vajdaság-szerte, de arra kértük, nagy vonalakban vázolja eddigi pályáját, társulatvezetői terveiről, programjáról is kérdeztük. Beszélgetésünk során szóba került a magyar társulat korábbi közleménye is, amelyben jelezte, nem ért egyet Andrási Attila programjával.
– Tősgyökeres szabadkai családból származom, itt is születtem. Újvidéken, a Művészeti Akadémián végeztem, a Szerb Nemzeti Színházban diplomáztam, az Újvidéki Színházban, a Szabadkai Népszínházban, a budapesti Szkéné Színházban, a Gyulai Várszínházban rendeztem. A főiskola után, a Szabadkai Népszínházba kerültem, amelynek akkoriban Ljubiša Ristić volt az igazgatója. Rövidesen egyértelművé vált, hogy ő a magyar színjátszás elsorvasztásán fáradozik. Közben a múltszázad elején, különböző kultúrkörökből összetákolt délszláv ország recsegett, ropogott, összeomlani készült. Megtettem, ami a kötelességem, írtam és színre vittem egy előadást, amely nekiment a Miloševići politikának. Az előadást az akkori igazgató pár nappal a bemutató előtt leszedte a műsorról. Nagy volt az épület, sok volt a tégla.
Amikor megkezdődött a háború, Magyarországra költöztem. Először színiiskolákban tanítottam. Majd úgy éreztem, hogy az ember nem menekülhet a sorsa elől, kötelességem a háború áldozataival foglalkozni, elkezdtem a menekülttáborokat járni, a Magyar Rádió Rádiószínházában dokumentumműsorokat, hangjátékokat készítettem a háború áldozatairól. A Rádiószínháznál 4,5-5 évig dolgoztam. Meghatározó élmény volt az életemben, mert ott tanultam meg, hogy valójában a téma határozza meg a formát, és az öncélú formai játék legfeljebb a téma kisiklását eredményezi, érthetetlenné teszi a művet. Rádiós munkáimért különböző díjakat kaptam. Egy időben a Szkéné Színházban dolgoztam. Amikor pedig a szocliberális kormányok idején észrevettem, hogy az akkori hatalom szeretné a szőnyeg alá söpörni a magyar történelmi témákat, erre válaszul létrehoztam a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházat. E színház abból a célból született, hogy a jelenünket eredményező múltunkat ősbemutatók formájában színre vigyük, és Székelyföldtől Őrvidékig, Felvidéktől Délvidékig mindenhol játszassuk. Az elmúlt 10 évben mintegy 150 helyszínen vendégszerepeltünk. Előadásaink jelentős részét, állótapssal jutalmazta és jutalmazza a közönség. A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház sikere két pilléren nyugszik: az egyik, hogy többé-kevésbé azonos fajsúlyú szerepek vannak minden előadásban, a közönség azonosul a szerepekkel, és a történet végig követhető, egyik előadásunkhoz sem kell használati utasítást mellékelnünk. A másik pedig az, hogy a jelenünket eredményező múltunk színrevitelekor a véletlenszerűen összegyűlt közönség közösséggé kovácsolódik, hisz szülei, nagyszülei vagy a saját múltjával szembesül.
A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház alapítása óta vallott célja, hogy elősegítse a közbátorság visszatértét a közéletbe, ezen erény közkinccsé tétele nélkül ugyanis lehetetlen élni a már megszerzett közösségi jogokkal, és kizárt e jogok sorának bővítése.
A közbátorság mindennapossá tételébe olyan apró dolgok is beletartoznak, hogy ha bemegyek a hivatalba, üzletbe, először az anyanyelvemen szólalok meg. A színháznak példát kell mutatnia.
A KSH hivatalos adatai szerint az elmúlt 20 évben 2 millió 400 ezer magyarral kevesebb él a Kárpát-medencében, ez naponta 328 magyarral kevesebb. Tehát ma ennyivel vagyunk kevesebben, mint tegnap. Ez a tény nyilvánvalóvá teszi, hogy a magyar értelmiségnek, megmaradásunk érdekében, feladata van ebben a jobb sorsra érdemes világban. Ha ebben az ütemben fogyatkozunk, akkor még pusztán pár évtizedig lehet magyar nyelven színházi előadást tartani.
Mi mindent tartalmaz a program, amellyel a szabadkai Népszínház magyar társulatának vezetői posztjára pályázott?
– Meggyőződésem, hogy itt egy polgári értékrendet valló színházat kell létrehozni, népszínházi, nemzeti színházi repertoárral. Szabadka városában egy kitűnő alternatív színház működik, a Kosztolányi Dezső Színház, a Népszínház magyar társulatának nem lehet célja versenyezni a Kosztolányi színház avantgárd programjával. Polgári színházat kell létrehozni, ahova többnyire, teljesen más réteg jár, mint a Kosztolányi színházba. A magyar társulatnak nagyon jó drámai előadásokat kell színre vinnie, a világirodalom és a magyar drámairodalom kiváló alkotásait, és természetesen vígjátékokat, zenés előadásokat is műsorra tűzni. Ezenkívül – mivel Szerbia is aláírta a csatlakozási szerződést az EU-hoz – eljött az ideje, hogy regionális szintre emeljük a színházat, hisz Szabadkának körkörös kell hogy legyen a kisugárzása. Nemcsak délre kell, a délszláv világra támaszkodnunk, hanem északra is, a magyarra. Természetes, hogy Csantavéren játszunk, de ugyanilyen természetesnek kell lennie, hogy Domaszéken vagy Kiskunhalason lépünk fel. A szabadkai Népszínház magyar társulatának azelőtt is rendkívül fontos volt a tájolás. Egykoron, ha valamelyik faluba megérkezett a szabadkai Népszínház, az egész falu felbolydult, a vendégjáték, ahogy maga a szó is sugallja, valódi ünnep volt. Annak a községnek, amelybe visszajáró vendég egy színház, nő a lakosság megtartó ereje.
Én gyermekként még láthattam Latinovits Zoltánt a szabadkai színpadon. Egykoron ebben a városban, a szabadkai Népszínházban színjátszásunk legnagyobbjai is vendégszerepeltek. Ezt az egykori gyakorlatot a jövőben meg kell ismételnünk.
Egy népszínház társulatának többnemzedékesnek kell lennie. Húszéves, negyvenéves és hatvanéves színészt is színre kell tudni küldeni. Ezt jelenleg saját erőből nem tudjuk megtenni. Még a jobb alternatív színházak sem pusztán egy vagy másfél nemzedékesek. Az idősebb, tapasztaltabb nemzedék eltűnt a színpadról. De itt vannak közöttünk. Ott ülnek a nézőtéren. Ott ül Kovács Frigyes, Bicskei István, Jónás Gabriella. Ők nem pusztán személyek, hanem intézmények. Hívjuk őket vissza, a nézőtérről a színre.
A Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottsága a négy jelölt közül önt javasolta a társulatvezetői posztra. A magyar társulat – amely Körmöci Petronella színésznőt támogatta – már akkor közleményben tudatta, nem ért egyet a programjával.
– Természetes, hogy az emberek tartanak a változásoktól. De a változások elkerülhetetlenek. Én sem értek egyet a társulat eddigi műsorpolitikájával. Ezért pályáztam. A vajdasági magyar közösség politikai akaratának a kifejeződése, a Magyar Nemzeti Tanács, ez ügyben a Kulturális Bizottság úgy döntött, elérkezett az ideje a változásnak. Én ennek a változásnak a szellemében érkezem.
