Húsz évvel ezelőtt, 1994-ben vette át a Tanyaszínház irányítását annak jelenlegi vezetője, Magyar Attila, az Újvidéki Színház színésze, aki előbb akadémiai évfolyamtársaival közösen, majd egyedül irányította azt a színházat, amely szerinte mára megkerülhetetlenül fontos elemévé vált a vajdasági magyarság kulturális életének, éppen ezért – ahogyan fogalmaz – a továbbiakban is elsősorban az alapításakor megfogalmazott célokat kell szolgálnia.
– 1994-ben, amikor Soltis Lajos elköltözött itthonról, és kiderült, hogy a Tanyaszínház a főiskolások nyakába fog szakadni, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk Liverpoolba, ahova volt egy igen kedvező meghívásunk, hanem helyette inkább továbbvisszük a Tanyaszínházat. A vonaton ültünk, azt hiszem, éppen Budapest felé utaztunk, amikor arról beszélgettünk, mit hogyan csináljunk majd, és mi, a négy fiú, Kálló Béla, Mezei Zoltán, Vukosavljev Iván és jómagam vállaltuk magunkra, hogy a vállunkra vesszük a Tanyaszínház ügyét, aztán úgy alakult, hogy négyünk közül én lettem az, aki azóta is itt ragadt – emlékszik vissza Magyar Attila. – Mindez persze nyilvánvalóan nem véletlenül történt úgy, ahogyan történt, hiszen annak ténye, hogy immár húsz éve vezetem a Tanyaszínházat, minden bizonnyal összefüggésben áll egyebek mellett azzal is, hogy a többiektől eltérően én nem főiskolásként csöppentem bele ebbe az egészbe, hanem már jóval előbb, tizenöt éves koromban, szinte gyerekként, aminek köszönhetően nekem a Tanyaszínház már akkor is egészen mást jelentett, mint a többieknek, szinte a második otthonommá vált, és az évek során ez a kötődés még tovább erősödött bennem a Tanyaszínház iránt – magyarázza, hozzátéve, a kezdeti időszak persze egyáltalán nem volt egyszerű számára. – Szinte egész nap az autóban ültem, és rohangáltam ide-oda, hiszen folyamatosan kuncsorogni, kéregetni kellett, újabbnál újabb támogatókat kellett találni. Este rohantam vissza a csapathoz előadást játszani, reggel pedig, miután megittam a kávémat, újra útra keltem, hogy folytassam a szervezéssel és a pénzszerzéssel kapcsolatos teendőket. Ezt ma már valószínűleg nem tudnám csinálni. Igaz, akkor még Öcsinek szólítottak, ma meg már inkább Öcsi bácsinak. De ahogyan múltak az évek, szerencsére mindig akadtak olyan személyek, akik átvállaltak tőlem bizonyos feladatokat, aminek köszönhetően kialakult egy olyan gépezetszerű rendszer, amelynek segítségével ma már minden olajozottan tud működni – fejti ki, majd arra a kérdésre, miket tart az elmúlt húsz év során megvalósított legfontosabb mérföldköveknek, hozzáteszi: – Az első és talán legnagyobb mérföldkő az volt, amikor ez az egész a nyakunkba szakadt. Akkor ültünk át a csacsifogatról a traktorra, hiszen magunkra maradunk, és valamilyen módon meg kellett oldanunk a felvállalt feladatunkat. Óriási mérföldkő volt az a pillanat is, amikor a Tanyaszínház önállósult, valamint az is, amikor megszületett az elhatározás, hogy a Tanyaszínháznak legyen saját művésztelepe, amelyet most már évek óta mind többen és többen keresnek fel a bemutatók alkalmával. A következő mérföldkő pedig talán az lehet majd, amikor végre teljes egészében elkészül az általunk megálmodott művésztelep.
Az elmúlt évek, évtizedek során közel kétszáznyolcvanan vettek részt a Tanyaszínház előadásainak elkészítésében, összességében már a nyolcszázadik előadás felé közelítenek, amely előadásokat hozzávetőlegesen félmillió ember látta. A számok önmagukért beszélnek. A Tanyaszínház vezetője azonban annak ellenére, hogy nagyon büszke a múltbeli eredményekre, ahogyan az elmúlt húsz év folyamán szinte mindig, most is inkább előre tekint.
– Úgy gondolom, hogy a Tanyaszínház nagyon sokat fejlődött az elmúlt évek, évtizedek során, azt szoktam mondani, hogy sikerült átlopnunk ezt a vándorszínházat a huszonegyedik századba. Mindez azért nagyon fontos dolog, mert ma már a színháznak muszáj kiharcolnia a saját helyét a világban. A Tanyaszínház eddig évről évre ki tudta harcolni magának az őt megillető helyet, ráadásul olyan módon, hogy nem csupán felszínes szórakozási lehetőségeket kínáltunk a nézők számára, hanem olyan komoly tartalmakkal is meg tudtuk és tudjuk ma is tölteni az előadásainkat, amelyek színvonalas szórakozási lehetőséget nyújtanak a nézőink számára, ugyanakkor az általunk megfogalmazott mélyebb gondolatok közvetítésére is alkalmasak. Az a tény, hogy a Magyar Színházak XXVI. Kisvárdai Fesztiválján a tavalyi Ilja próféta című előadásunk elnyerte a fesztivál fődíját, fontos visszajelzést jelentett számukra, a munkánk gyümölcsét, amely mostanra érett be igazán. Az elismerés kapcsán már korábban is hangsúlyoztam, hogy nem kizárólag a tavalyi előadás csapatára vagyok büszke, hanem arra a kétszáznyolcvan alkotóra, valamint arra a félmillió nézőre is, akik az elmúlt évek, évtizedek során hittek a Tanyaszínházban, meg persze azokra is, akik támogatták a munkánkat, mivel mindaz, amit elértünk, csakis csapatmunka eredményeként születhetett meg, hiszen a színházat nem lehet elképzelni sem az alkotók, sem a nézők, sem a támogatók nélkül. A mi esetünkben szerencsére most mindhárom megvan. Azt hiszem, hogy a Tanyaszínháznak a munkája révén sikerült eljutnia oda, hogy mára megkerülhetetlenül fontos pontjává vált a vajdasági magyarság kulturális életének – szögezi le Magyar Attila.
