A BITEF a fesztiválok fesztiválja, a legrangosabb nemzetközi színházi seregszemlénk. Ezen nemrégiben közönségdíjas lett a Neoplanta, rendezője, Urbán András pedig a Politika napilap különdíját vehette át. Ez a második BITEF-díj, amelyet Urbán András által rendezett előadás kapott.
Hogyan éli ezt meg, hisz egy nagy múltú nemzetközi fesztiválról van szó, ahol mindig a legújabb, legmodernebb, legprovokatívabb előadások, színpadi megoldások jelennek meg?
– 1992-ben a zsűri különdíját nyertem el Woyzeck és Hamlet rendezéseimmel. Örülök a díjnak, természetesen, azonban azt is tudjuk, hogy szép dolog díjat kapni, ám másnap már nem kell foglalkozni vele, azaz az ember ne azonosuljon a díjaival, ne képzeljen magáról miattuk semmi mást, mint amit egyébként képzel. Tehát ne az elismerések és az azzal kapcsolatos elvárások irányítsák. Ez fontos. A díjak azok az ünnepnapok végül is ugyebár, a hétköznapok pedig a munkáról szólnak. Több meghívásom van, nem panaszkodhatom, a közeljövőben Újvidéken, Belgrádban, Rijekán, Mariborban, Zomborban, Szabadkán, Szarajevóban kellene rendeznem. Mint említettem, örülök az elismerésnek, jó dolog, ha bizonyos emberek elismerik és pozitívan értékelik az ember munkáját. Én ezt mindig a Kosztolányi Dezső Színház elismerésének is tekintem, még akkor is, ha nem abban a színházban valósítottam meg az adott rendezést, és nem utolsósorban ennek a kicsiny közösségünk elismerésének is látom.
Persze a Neoplanta című előadás, amelyet a valós élet és Végel László regénye inspirált, az Újvidéki Színházban készült, azzal a kiváló csapattal, amelyik ott van, és amellyel igencsak jót tud az ember dolgozni.
Húszéves az ön által vezetett Kosztolányi színház. Ott van-e, eljutott -e oda színházi értelemben az intézmény, ahol látni szerette volna, amikor először pályázott az igazgatói posztra? Mi a sok nemzetközi elismerés, a nagy számú meghívás, a jó kritikák alapján azt mondanánk, igen. Urbán András hogyan érzi, és hogyan definiálná ezt a színházat?
– Nem. Azaz, amikor átvettem a színházat, 6-7 alkalmazottja volt, sem terme, sem felszerelése. Színházi, kultúrpolitikai körökben egy olyan örökséggel rendelkezett, mely szerint senki se tudott vele mit kezdeni, benne volt a pakliban, hogy akár meg is lehetne szüntetni, vagy a szabadkai Népszínház stúdiójává formálni. Szerencsére Lovas Ildikó mint a város kulturális tanácsosa nem gondolta így. Szóval, mire én átvettem ezt a színházat, elég sok megaláztatás ért kis pornográf közegünkben, mint például, hogy felvettek oda rendezőnek, majd idővel a KDSZ akkori vezetősége megszüntette a munkahelyet, nekem a titkári posztot ajánlották fel középiskolai végzettségért járó fizetéssel, és ilyenek… Arra szerintem senki sem számított, ami a későbbiekben történt, egyik politikus vagy akár színházi ember sem feltételezte, hogy a KDSZ a térség jelentősebb színházi intézményei közé növi ki magát, és a régió kiemelt színházművészeti műhelyévé válik. Azt gondolom, és ezért is kezdtem egy nemmel a válaszomat, hogy sem én, sem a KDSZ még nem fejezte be azt a munkát, amely benne rejlik. Személy szerint úgy érzem, még tudok újat mondani, illetve létrehozni dolgokat a KDSZ keretében, a kicsiny csapattal, társulattal. Sajnos, csaták itt is vannak, különböző vágyak és elképzelések, amelyekkel azért kezdeni kell valamit. Gondolok itt arra, hogy megjelennek kívülről is, belülről is néha olyan elképzelések, miszerint klasszikusabb, XIX. századi módon kellene előadásokat létrehozni, vagy netán valaki túl kényelmesen akar a színház tagja lenni, de hát ezek a mindennapok édes kínjai. Mindentől függetlenül, a bürokrácia gyilkol bennünket, gyakran úgy érzem, mintha szándékosan akarnának belefojtani abba az adminisztratív elvárástengerbe, amelyet napról napra elénk állít a város, stb. Iszonyú erőfeszítésbe kerül hozzájutni a rendes működéshez szükséges pénzeszközeinkhez, azaz ez olyan konstellációk és protokollok árán történik, ami ellehetetleníti a munkát. Sokan azt gondolják, hogy a jelenlegi politikai helyzet a városban számunkra végtelenül leegyszerűsíti, megkönnyíti a helyzetet, én viszont gyakran érzem úgy, arra vagyunk jók, hogy rajtunk demonstrálják, lám nekik sem jó. A laikusok azt gondolják, hogy mivel a színház bizonyít, ezért valami extra elbánásban részesül. Persze erről szó sincs. Szóval, nem könnyű továbbra sem ezt a kis színházat vezetni, formálni. Vannak olyan reggelek, amikor arra gondolok, nem csinálom tovább, de aztán az ember mégis továbblép és csinálja.
Ha a húszéves színházról beszélünk, nyilván fontos munkásság az is, amit az előttem igazgató, létrehozó emberek tettek, mint Kovács Frigyes, Péter Ferenc, Szloboda Tibor, illetve a színház társulata Béres Mártával, Pletl Zoltánnal, Mezei Kingával, Mészáros Gáborral, Mikes Imrével.
Az idei évadnak mi lesz a jellemzője, mely előadások határozzák meg az arculatát?
– Remélem, az idei évad újra artikulálja a színház arculatát és nem utolsósorban társulatát, abban az értelemben, hogy ugyebár egyértelműen változik a KDSZ ars poeticája, az előadásaink is. Olyan emberekkel akarok dolgozni, akik mernek és akarnak előrelépni, sok munkát befektetni, és egy adott közösségért is képesek áldozatot hozni. Tehát a KDSZ továbbra is a valóság viszonyában fog működni és nem az alpári sznobisztikus széplelkűséget kiszolgálni. Olyan produkciókról álmodozom, amelyeket később nem szégyell az ember, hanem büszke, hogy a részese lehetett. Az idei évadot egyenlőre a Spanyol menyasszony jellemzi, illetve a fiatal szabadkai rendező, Andrej Boka munkája a Csend című előadás, amelynek a próbái most kezdődtek. November izgalmas Desire villamosa programokat ígér, illetve jön jön jön a Desiré Fesztivál...
A Desiré fesztivál közeledik, amely a régió tekintélyes fesztiváljai közé nőtte ki magát. Az idén mely előadásokat várja a legnagyobb kíváncsisággal személy szerint? A finanszírozása mennyire megoldott?
– Érdekes, hogy a Desiré Fesztivál valóban már első megrendezésével a térség jelentős fesztiváljává nőtte ki magát. Ehhez nyilván hozzájárult egy eleddig nem artikulált igény létezése, ugyanakkor az a tartalom, amelyet felvonultatott. A regionális koncepcióra valahogy maga a helyzet vezetett rá bennünket, már előbb találtunk rá, mint más nagy fesztiválok, amelyek most szintén hasonló elvek alapján szerveződnek. Továbbra is fenntartjuk a fesztivál nevében is feltüntetett paradox helyzetet, mármint hogy regionális, nemzetközi fesztivál a Desiré. Szervesen épül a térségbe, amelyben létezik, valamint kommunikál azon túl is, persze kisebb- nagyobb mértékben. Azokat az előadásokat hívjuk meg, amelyek belátásunk szerint tudnak újat mondani a szabadkai és az idelátogató közönségnek, színházi vagy társadalompolitikai értelemben akár. És persze azokat, amelyeket meg tudunk fizetni. A Desiré egy igazi szabadkai fesztivál, ennek a közönségnek készül. Arra gondolok, hogy továbbra sem egy sznobisztikus szakmai belterjes összeröffenésről van szó, hanem éppen ezt a kulturális teret akarja jobbá, ha úgy tetszik nyitottabbá, kommunikatívabbá tenni. Sok minden változott errefelé színházi berkekben, és gondolom, nem utolsósorban a KDSZ-nek, a Desirének köszönhetően… Ez egy szabadkai fesztivál, amelyik ezt a várost fontosnak tartja, nem egy provinciális kis közegnek szól. Ma már látszik az a generáció, amely tulajdonképpen ezen a mán nőtt fel. Ez gyakran felemelő érzés.
Persze a Desiré szervezése is a pénzről szól, legtöbb esetben. Illetve a pénztelenségről, rólunk és a városról. Az idén történtek pozitív előrelépések. Végre nem bizonytalan pályázással tudunk újra egy adott költségvetéshez jutni, hanem az MNT mint új alapítónk közbejárására, a fesztivál visszakerült a városi költségvetés rendes részévé, illetve a Bethlen Gábor Alap kiemelt jelentőségű rendezvényeként jelentős támogatást ítélt meg erre az évre. Ugyanannyit, mint a város. Így idén elértük a kezdeti, az öt évvel ezelőtti költségvetésünket. Enélkül nem is tudom, hogyan lett volna, még nehezebben, mint eddig. És ebbe belefárad az ember, a csapat… Emellett a fesztivált támogatja még az NKA, a Szerb Kulturális Minisztérium, és a Tartományi Kulturális Titkárság...
Most Újvidéken rendez, Zomborban is fog. Milyen meghívásai vannak? Mennyire illenek ezek bele abba, amit egy interjúban megfogalmazott: ,,A jó színház nem beszél mellé, hanem van. Ott és akkor. Tágabb értelemben is. Az adott térségben is.”
– Az első kérdés kapcsán már felsoroltam azokat a helyeket, ahová hívnak dolgozni. Van még néhány hely, de persze az ember nem tud mindent vállalni, vagy csak szép sorjában. Gondolom, aki meghív az azért teszi, mert olyasmit szeretne megvalósulni látni a színpadán, amivel én foglalkozom, tehát nem valami mást akar tőlem, hiszen arra hívhatna mást is. Általában azok tesznek lépéseket felém, akik egy progresszív színházi irányba akarnak lépni, gyakran persze csak időszakosan, de gondolom, felismernek valamit a munkámban, amit szeretnének a saját társulatukkal, műsorpolitikájukkal, közönségükkel találkoztatni. Néha, amikor próbálom megfogalmazni a munkám, amikor belegondolok a kezdetekbe, valahogy úgy érzem, hogy tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint amikor belekezdtem ebbe az egészbe, mint amikor az első rendezéseimet kezdtem. Erre akkor éreztem újra rá, amikor jó pár év félrevonultság után Zentán Hajnal Jenő meghívására megrendeztem zentai középiskolásokkal a Gyerekek című előadásomat a Pilinszky-darab alapján. Akkor éreztem vissza arra, hogy tulajdonképpen én ilyesmi miatt kezdtem el színházzal foglalkozni. Nem vallásos értelemben, de hálás vagyok azért, hogy azt csinálhatom, amibe kamaszkoromban csöppentem bele, amit akkor önállóan alakítottunk ki a magunk számára, egy másik művészettörténetre épülve, mint ami volt a lokális mainstream, és így egyelőre hű maradhattam valamihez, amire azt szoktuk mondani, hogy saját magunkhoz.
