Múlt pénteken bezárta kapuit a Szabadkát és a régiót egy hétig lázban tartó Desiré nemzetközi színházi fesztivál, amely immár hatodik alkalommal zajlott az észak-bácskai városban a helyi Kosztolányi Dezső Színház szervezésében. A Desiré nem mindennapi teljesítményt tud felmutatni, elvégre évről évre olyan kortárs színházi miliőt teremt Szabadkán, amitől más területeken fényévekre el vagyunk maradva. A Desiré egy, a világtól egyre inkább elmaradó közegbe a legújabb színházi tendenciákat, irányvonalakat hozza el, a régió – és az is nyugodtan kijelenthető, Európa – színházi fővárosává teszi erre az időszakra Szabadkát, ahol ebben az egy hétben nemcsak a környékbeliek, hanem Szerbia, Magyarország és a Balkán minden szegletéből érkező érdeklődők töltik meg a nézőtereket. Ez pedig nem is akármekkora fegyvertény, főleg ha belegondolunk, hogy ez a város a legtöbb területen még Szerbiában sem élenjáró, nemhogy Kárpát-medencei, balkáni vagy európai értelemben véve a legjobbak közé tartozzon valamiben, aminek köszönhetően immár hat éve az itt megforduló alkotók folyamatosan jó hírét viszik a világba nemcsak a városnak, hanem a Délvidéknek, az országnak, az itt élő, a fesztiválon megforduló nemzetiségeknek is.
Ráadásul a Desiré az oly sokszor érdektelenséggel vádolt fiatalok érdeklődését is felkeltette, ahogyan azt Urbán András rendező, a főszervező Kosztolányi színház igazgatója is hangsúlyozta pénteki záró-sajtótájékoztatóján: „Szabadkán azért egy kortárs színházból elég komolyan képzett közönség van, elég, ha csak átlapozzuk azt, amit a Kosztolányi Dezső Színház csinál, vagy a színház Desiré Villamosa programsorozatában megjelent produkciókat vesszük szemügyre. Tehát azt mondhatjuk, hogy azoknak az embereknek, akik követik ezt a fesztivált, van egy igen komoly tapasztalatuk, ami a régió kortárs színházát illeti. Az is fantasztikus, amit tavaly lehetett először kimutatni, hogy megjelent egy generáció, amely ezen a fesztiválon nőtt fel, amely elkezdett középiskolásként a fesztiválra járni, és most már egyetemisták vagy már dolgoznak is. És ami még jobb, megjelent egy új generáció is, amelyik most kezdett járni a Desirére. A fesztiválon mindig látni sok időset, középkorút is, ugyanakkor mindenki észleli, hogy milyen sok fiatal van. És őket nem a magyartanárnőjük veri, hogy jöjjenek a színházba, hanem érdeklődnek, valamit jelent a számukra, ami remek dolog.”
Valóban remek, sőt mi több, fantasztikus, hogy a régiónkban életben tudott maradni egy ilyen kezdeményezés, amely jelentős hatással van látogatóinak világlátására, életszemléletére, jellemfejlődésére, évről évre szembesít bennünket azzal, hogy nálunk is lehet a dolgokat másképp, akár jobban, minőségibben, felkészültebben csinálni, nyavalygás helyett igenis lehet tenni, lehet alkotni. Azt is megmutatja, hogy a munkánkat nemcsak unott arccal, gondterhelten, folytonos elégedetlenséggel lehet művelni, hanem akár odaadással, lelkesedéssel, szenvedéllyel is, dacolva a körülményekkel, ellentmondva a hátráltató tényezőknek, a pénzhiánynak, a kulturális életet is megkeserítő belpolitikai villongásoknak.
„Jóleső érzés, hogy ha valaki belép az ajtón a fesztivál egy programjára, akkor átlép egy másikfajta térbe, amely máshogy van átgondolva, mint általában ezek a terek. Amire én büszke vagyok, hogy ez továbbra is úgymond egy élő fesztivál, tehát az emberek, akik velünk dolgoznak, nagyon szervesen részei ennek az egésznek, nemcsak munkát végeznek, hanem fontos ügy is a számukra. Van egy szellemisége a fesztiválnak, ami a közönségre is vonatkozik. Az adott körülmények között tisztában vagyunk vele, hogy igenis komoly az a minőség, amit ez a fesztivál felvonultat. Ez azonban nyilván lehet mindig még jobb is” – az eddig elmondottak összefoglalásának is tekinthetjük Urbán András pénteki szavait, amelyekből kiviláglik, hogy a fesztivál nemcsak a színház varázslatát adja nekünk, hanem elérte azt is, hogy hasonló szellemiségben gondolkodjunk, nyissunk a világ felé, közös ügyünknek tekintsünk valamit, amiből a legtöbbünknek „csak” szellemi, spirituális haszna lesz, anyagi előnyünk nem származik belőle. Olyan ritkaság ez, amit illenék megbecsülnünk, és csak remélni merem, hogy döntéshozóink is így gondolják, és segítenek abban, hogy egy év múlva ismét lehessen Desiré, hogy a hetediken is találkozhassunk, tapsolhassunk, gyarapodhassunk.
