Gyarmathy Ágnes (Molnár Edvárd felvétele)
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban április 28-án mutatják be Molnár Ferenc Liliomját Kovács Frigyes rendezésében. Az előadás jelmez- és díszlettervezője a Munkácsy-díjas Gyarmathy Ágnes, aki rengeteg filmnek, a többi között Szabó István Oscar-díjas alkotásának, a Mephistónak a jelmeztervezője is volt, de sokat dolgozik színházban is. Az előző évszázadban, még szegediként sokszor járt Szabadkán, Virág Mihállyal és Szabó Istvánnal dolgozott együtt, de csaknem húsz éve már nem fordult meg az észak-bácskai városban. Most ismét itt van, megkerestük, meséljen nekünk az itteni tapasztalatairól, világlátásáról, a munkához való hozzáállásáról.
Dolgozott-e már korábban Vajdaságban?
– Igen, nagyon sokat. A régi időkben, 15-20 évvel ezelőtt, még Szabó István és Virág Mihály idejében. Egyikük a színházigazgató, másikuk a főrendező volt annak idején a Népszínházban, és akkor még a Szegedi Színházzal jó együttműködésük volt, a szegediek játszottak Szabadkán, a szabadkaiak Szegeden, és ez sokszor előfordult. Hívtak rendezőt onnan ide és fordítva, illetve tervezőt is. Így nagyon sokat dolgoztam annak idején Szabadkán. Virág Mihállyal készítettem egy nagyon emlékezetes előadást Szegeden, amikor ő dolgozott ott vendégként, a Vágy villamosát, amely a mai napig egy emlegetett produkció. Szabadkán készítettem Remenyiket, a Blöse úrék mindenkinek tartoznakot, amely egy érdekes, szürreális, szép előadás volt. Sajnos már meghalt Sík Ferenc, egy híres magyar rendező, aki sokat dolgozott Szabadkán, vele is jártam itt jó néhányszor. Aztán megváltozott a világ, a történelem közbeszólt, és csaknem húsz év telt el, amióta nem voltam itt.
Kovács Frigyes hívására dolgozik ismét Szabadkán?
– Igen. Akkortájt, amikor idejártam, fiatal színész volt még. Nagyon jó munkakapcsolatban voltunk. Az elmúlt nyáron forgattunk a Zsolnai családról egy kis etűdsorozatot Pécsett, amelyet egy Zsolnay-kiállításra készítettek, én terveztem, és Frigyes játszotta benne az öreg Zsolnayt. Így találkoztunk újra, egymásra csodálkoztunk, megörültünk, hogy látjuk egymást. Így került terítékre a közös munka, hiszen egyszer csak felhívott, hogy Liliomot tervez rendezni, és hogy eljönnék-e segíteni. Természetesen igent mondtam.
Régi ismerősökkel találkozott?
– Nem nagyon. Ráadásul a város képe is olyannyira megváltozott, hogy kerestem a régi utcákat, amelyeken nap mint nap jártam, de nem igazodom el. Azt hittem, hogy egy régi ismerőssel találkozom, de egy új városba jöttem vissza.
Milyennek látja a mai magyar színházi világot?
– Valami furcsa módon egy nagyon fontos közeget nem tartanak annyira fontosnak, mint amilyen igazából, és ami a 20 évvel ezelőtti világban még tudatosan fontosnak volt ítélve, a közönséget. Közönség nélkül nincs színház, akkor magunknak játszunk, magamutogatássá válik a dolog, ha a közönséget kihagyjuk. Nem biztos, hogy ki kell szolgálni, mert a közönség felnő hozzánk, ha jól csináljuk. Ha mi elkészítünk valamit, ami tízünknek tetszik, és a közönséget nem vesszük számításba, hogy neki tetszik-e, azt nem lehet. Az talán egy másfajta művészet, de nem színház. Az egyetemen a diákjaimban is mindig azt igyekeztem tudatosítani, hogy határt kell szabni, hogy mennyire szabadulhatunk el a színházi tolmácsolásban. Nem szabad magunkat előretolni, mert a szabadság szabadossággá válik.
Rendkívül jelentős dolog a mű és a művészet iránti alázat. Meg nem szabad összetéveszteni a sikert a művészettel. Lehet valami sikeres, ami művészetileg nem értékes. Ugyanez fordítva is igaz. Ez a pályánk része, tudni kell kezelni.
Hogyan dolgozik? Megismerkedik a rendezővel, a szöveggel, a színészekkel is, mielőtt hozzálát a tervezéshez?
– Okvetlenül. Először a rendezővel találkozom, hiszen bennünket, tervezőket felkérnek a munkára. Ez egy hátránya ennek a pályának, hogy nem én választok, hanem engem választanak. Nem panaszkodhatok, rengeteg munkám van, de tudok rengeteg tehetséges embert, aki nem nagyon tud előtérbe kerülni, mert nincsenek ismeretségei, akiknek köszönhetően felkéréseket kapna. Mások kevesebb tehetséggel, nagyobb szájjal jobban helyezkednek.
Az, hogy hogyan dolgozom, rendezőkérdés. Általában ismerjük egymást valamennyire, így azt is tudom, hogy ki az, aki felkér a közös munkára. Ha olyan ember kéri, akiről tudom, hogy nem tudok vele együttműködni, mert olyan munkamódszerei vannak, vagy olyan színházat csinál, amivel én nem értek egyet, megtehetem, hogy azt mondom, ne haragudj, nem érek rá, nem tudom elvállalni.
Ha jól dolgozom együtt egy rendezővel, akkor nagyon sokat szoktunk egy darabbal foglalkozni, idő kell ahhoz, hogy megérjenek a gondolatok. A színészek is nagyon fontosak, hiszen addig nem tudok jelmezt tervezni, amíg őket nem látom, nem ismerem meg. Itt nagyon érdekes a helyzet, mert ritkán adódik, hogy ilyen szoros kapcsolatban lévő, kis létszámú csapattal dolgozom, amely szívvel-lélekkel csinálja. Mindenféle olyan dolgot, amit a színészekkel általában nehezen lehet elérni, pl. a fizikális megterhelő feladatokat is teljesen természetesen veszik. Nem kell erőlködni, megértik, amit mondok, hallgatnak rám. Élvezem azt is, hogy a színház más adottságokkal bír, mint a többi teátrum. Nagyon alacsonyan van a színpad, jó a rálátás. Egy tervezőnek ez nagyon érdekes.
Hol szeret inkább dolgozni, filmben vagy színházban?
– Filmben. Nagyon sok filmet csináltam, teljesen más igényű, mint a színház, teljesen eltérő képzőművészeti elvárása van. A filmekben nem lehet hazudni, nagyon közelről lát a kamera mindent. A színpadon mindig van egy távolság, ami tulajdonképpen egy mentőöv, ha jól használjuk ki, akkor sok mindent lehet befolyásolni általa. A színház ráadásul egy kérészéletű dolog, hiába mesélek el egy előadást, aki nem látta, az nem látta. Hiába van fölvéve videóra, az nem ugyanaz, mert a színháznak az a csodálatos varázsa, hogy csak akkor, aznap, ott jön létre az a dolog, amit éppen látnak, viszont meg is hal. Ezért van az, hogy a nagy színészeket és rendezőket – a tervezőkről nem is beszélve – nem ismerik a fiatalok, mert elpusztultak az előadásaik. Aki nem tanul színháztörténetet, az nem ismeri meg ezeket az embereket, és ez baj.
Miben változott a legtöbbet a színház a pályafutása során?
– Éppen gondolkoztam azon, hogyha valamelyik egykori nagy színész, pl. Lukács Margit föltámadna, és bemenne egy színházba, két perc alatt kijönne onnan. Minden megváltozott, a hangvétele, a ritmusa, az egymás iránti tisztelet szinte kiveszett, mintha teljesen másról szólna, mint évtizedekkel ezelőtt. Rossz irányba változott, az önzés irányába. A mai művészek illusztrálnak, kevés van közöttük, aki olyan intenzitással tud játszani, hogy az ember elfeledkezzen arról, hogy hol van. Ez a társadalom és a képzési struktúra megváltozásának köszönhető. Olyan a helyzet, hogy most nem tudnék mondani öt jó fiatal díszlettervezőt. Diplomás van bőven, de számítógépen dolgoznak, gyönyörű terveket készítenek, de élettelen a munkájuk, nincs benne lelkiség.
Ha új tanítványok érkeznek az egyetemre, mi az első dolog, amit megoszt velük?
– Általában az első szemeszterben nagyon keveset terveztetek velük, viszont nagyon sok elméletet igyekszem átadni nekik. Az első teendő, hogy el kell szakadniuk a divattól, a vulgaritástól, a napi élettől, hogy elérhessük, hogy mint tervezők nézzenek a világra, és ne mint átlagemberek. Az első órán mindig elmondom, hogy el kell dönteniük, hogy hivatást választottak, vagy véletlenül kerültek ide. A pénzcentrikus társadalom rányomja a bélyegét mindenre, letörli az érzelmeket, a kultúravágyat, amely nélkül alkotás nincs.
