Hivatásos magyar színjátszásunk 70 éves. Szabadkán 1945-ben alakult meg a Magyar Népszínház, október 29-én gördült fel először a függöny, ekkor volt Balázs Béla Boszorkánytánc című előadásának a premierje, Pataki László rendezésében. A jubileumra dr. Káich Katalin művelődéstörténész megírta az 1945 és 1985 közötti időszakot feldolgozó munkáját. A színész és a színjáték dicsérete című könyv kéziratát már átadta a Vajdasági Színházi Múzeumnak, s ez a színháztörténeti kiadvány a tervek szerint az év végéig az említett intézmény és a Forum Könyvkiadó közös gondozásában jelenik meg.
– Negyven évet ölel fel ez a színháztörténet, amely az előadások és a színészi alakítások története. Tudjuk, hogy 1985-ben már a ristići színház kezdett el működni Szabadkán. Ez az első 40 év teljes egészet képez, egy korszakról szól, nemcsak a színház, hanem a művelődési életnek, a politikának, a gazdaságnak a történetéről, természetesen a könyvben ez utóbbiak csak érintőlegesen vannak jelen, csak annyiban, amennyiben szükség volt bizonyos szituációkat, helyzeteket megmagyarázni. Ha kitértem volna ugyanis egy teljes körű .,,színháztörténetre”, az nem 350, hanem legalább 1000 kéziratoldal lett volna. Ezért úgy döntöttem, az kerül középpontba, amiért a színház létezik, és akik nélkül a színház nem létezne, ez pedig a színházi előadás és benne a színész, a rendező, a kosztüm-, díszlettervező munkájának a megemlítése – mondta el elöljáróban dr. Káich Katalin.
Az első évek repertoárját a színesség, változatosság jellemezte: vajdasági magyar szerzők, kötelezően szovjet művek, délszláv szerzők, a világ drámairodalmának a nagyjai, Molière vagy Dickens, ugyanakkor kortárs és klasszikus magyar drámák egész sorát tűzték műsorra.
– A repertoár nagyon színes volt, ez a Vajdasági Magyar Népszínház feladatainak megjelöléséből ered. Egyébként 1945 és 1951 között mint önálló magyar színház létezett létezett, mint ahogyan mellette a Horvát Nemzeti Színház is megtalálható ebben az időben. 1951 januárjától egyesítették a két társulatot Népszínház néven, amelynek magyar, illetve horvát együttese van. Már az 1945/1946-os évadtól a feladatok megjelölésében a felsorolt drámairodalmak szerepelnek: természetes volt a kortárs vajdasági vagy jugoszláviai magyar szerzők műveinek a műsorba iktatása, hisz a színház vezetői jól tudták, a hazai drámairodalom kell hogy az alapja legyen a színház tevékenységének, jelen volt a jugoszláv népek kortárs és klasszikus irodalmának a műsorba iktatása abból a célból, hogy a velünk élő nemzeteket, nemzetiségeket minél jobban megismerjük, természetes volt, hogy a világirodalom, az egyetemes magyar klasszikus és kortárs drámairodalom is jelen van. Elég sok szovjet darabot mutattak be 1948-ig, az Informbiro megjelenéséig, amíg Tito össze nem rúgta a port a varsói paktummal, nemet mondott a szovjet birodalom vezetőinek, amelyből nagyon érdekes dolgok kerekedtek ki a színházi műsor tekintetében is. A társulatról tudni kell, hogy amatőrökből tevődött össze, hisz Pataki Lászlónak volt némi gyakorlata, Garay Bélának is, a többi színész úgy verbuválódott össze, hogy tettek vagy nem tettek valami kezdeti lépéseket az öntevékeny színjátszás terén, hisz hivatásos magyar színjátszás nem létezett a királyi Jugoszláviában, de számos magyar amatőr társulat igen. Volt, aki pártfeladatként kapta, hogy a színészmesterséget válassza működési területül. Az ötéves tervről vagy a munkásosztályról szóló darabokat is kellett játszani, mert a közönség átnevelése nagyon fontos feladata volt a színháznak. Szocialista szellemű társadalmat igyekezett az ország kiépíteni, és ennek eszközéül a színházat is használta. Ugyanakkor a vajdasági magyar színjátszás Garaynak, Patakinak köszönhetően a polgári magyar színjátszásnak a hagyományait igyekezett továbbvinni, és csak annyiban módosítani, amennyiben meg kívántak felelni a közönség szocialista szellemű átnevelésének. Abban az időben színikritikával Herceg János, Kolozsi Tibor, Lévay Endre, Sulhóf József, Laták István foglalkozott. A színházi kritikától elvárták, hogy megtegye az észrevételeit, mind a jót, mind a rosszat illetően, és ily módon is továbbképezzék magukat a színészek. Ezek a kritikák magáról a színházi előadásról szóltak, és a színészi játékról, és nagyon keveset a darabról, csak annyit, amennyi ideológiailag magyarázatként szükséges volt: például miért tűzték műsorra A sevillai borbélyt. A szovjet daraboknál kevesebb magyarázatra volt szükség, mert ott nagyon egyértelmű volt a dolog. A monológok arra voltak alkalmasak, hogy közvetítsék az eszmei mondanivalót, és ilyenkor a színész otthagyta a színpad kellős közepén a többieket, a rámpához jött, és elmondta szájbarágó módon, hogy neked, kedves néző ebből most mit kell megtanulnod.
Már 1950-től sorjáznak a díjak, elismerések.
– Ez nem véletlen. Mint említettem, a polgári színjátszás hagyományaira, tehát gyökerekre épül az újfajta színjátszás, ami nemcsak a szocialista szellemiség közvetítésében nyilvánul meg, hanem a korszerű játékstílusok alkalmazásában is, melyek ebben az időben már kialakulóban vannak. Igyekeznek szakítani a hagyományos játékstílussal, mint például a deklamálással, amely, igaz még sokáig jelen lesz ugyan a színpadon, de már ekkor megindulnak a kiküszöbölésére irányuló folyamatok. Már kezdettől a továbbképzést is igyekeztek a színházon belül megszervezni, és az évadonkénti nagyszámú bemutató is részben a továbbképzést szolgálta. A nézők tartózkodóak voltak – a cikkekből ez kiderül –, akik azelőtt eljártak színházba, azok közül most sokan távol maradnak, és ezen nem kell csodálkozni, hiszen 1945-öt írunk, amikor az atrocitások korszakát éljük, és egy abszolút tudathasadásos állapota ez e térségnek, meg az országnak is. A cél az volt, hogy a polgári közönséget visszacsalogatni a színházba, de átnevelni, ugyanakkor a munkásosztályt, parasztságot, amelynek nincsenek színházba járási szokásai, becsalogatni. A színpadi játék varázslat, és ha nincs varázslat, nincs hatása sem. Egy félig képzett társulat évente 12 művet mutatott be, mint ahogyan az az első években megtörtént, el tudjuk képzelni, hogy azokban az előadásokban mi minden volt, de a varázslat – aminek megélése miatt a közönség színházba jár – az hiányzott belőlük. Amikor a közönség ismerte a darabot, vagy megtörtént a varázslat, sok nézője lett a produkciónak. A repertoárt nehéz volt összeállítani az elvárásoknak megfelelően. A népszínmű, operett, zenés vígjáték nélküli műsorrend viszont nem vonzotta a nézőket. Ezek a közönségdarabok meg gyakorlatilag polgári csökevényként valamilyen módon meg voltak bélyegezve, és egy kicsit ki is voltak tiltva, különösen az első két évadban. Amikor kénytelenek voltak azzal szembesülni, hogy nincs közönség, akkor keresni kezdték azokat a műveket, amelyek megfelelhettek úgymond az elvárásoknak, és nem csoda, hogy az elsők között a János vitézt tűzték repertoárra. Meg a Ludas Matyit. Sok nézője volt ezeknek az előadásoknak. Egy idős néni a szállásokról jött be, hogy lássa a János vitézt, s amikor a pénztárosnő közölte vele, már napokkal ezelőtt elkelt minden jegy, két zsák kukoricát ajánlott fel neki, hogy megnézhesse Kukorica Jancsi történetét.
Említette, 1948 vízválasztó volt a színház életében is.
– A politikai vezetőség szakított a Szovjetunióval. Mint minden radikális változásnak, sajnos áldozatai is voltak, de az 1948-as jugoszláv nyitás a nagyvilág felé a színjátszáson is megmutatkozik. A szerb és horvát színházak szintén a nyugatból merítettek, természetes volt, hogy Virág Mihály Franciaországban is járt továbbképzésen, de ő végül Bojan Stupica tanítványa lett, Pataki, Varga István pedig Gavelláé, és természetes, hogy az európai színházi folyamatokat igyekeztek beépíteni a vajdasági magyar színjátszásba, nem véletlen, hogy Virág nagyon korán fordul a Brecht-darabok irányába, és nem is akármilyen rendezésben és kivitelezésben láthatja a vajdasági közönség – hallottuk a művelődéstörténésztől.
Káich Katalin e könyvében felidézi azoknak a kiemelkedő színészeknek az emlékét – Pataki Lászlóét, Romhányi Ibiét, Szilágyi Lászlóét, Sántha Sándorét, Németh Rudolfét és sok más művészét –, akiket tisztelt, becsült, nagyra értékelt a közönség.
– Elfelejtettünk olyan színészeket, rendezőket, akiknek köszönhetjük, hogy színházunk van Szabadkán, nem is egy, hanem kettő, meg a Gyermekszínház. Nem szabadna megfeledkezni azokról, akik megalapozták az életrevaló hivatásos színházi kultúránkat, végső eredményében nagyon minőségi, jó munkát végeztek, ezért is szól a színészekről a könyv – szögezte le beszélgetőtársunk.
A könyvet Káich Katalin a Vajdasági Színházi Múzeum projektuma keretében készítette el, az pedig megkereste a Forum Könyvkiadót, a monográfia közös kiadásban jelenik meg. Mint a szerző minden eddigi munkája, amely a színházi múzeum projektumaként jött létre, ez is magyar és szerb nyelvű kötetként fog az év végig napvilágot látni.
