Az elmúlt napokban igazán nagy sikereket jegyzett az Újvidéki Színház. Elnyerte a Nagykikindán megrendezett Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválján a legjobb előadásnak járó fődíjat, ezenkívül a legjobb női főszereplőnek, a legjobb női epizódszereplőnek kijáró díjat, valamint bezsebelte a legjobb jelmezért, a legjobb zenéért, és a legjobb díszletért járó elismerést. Teljes joggal lehetünk büszkék a társulatra, de azért is, mert az idei évad utolsó, 4. bemutatója, a West Side Story az Újvidéki Zenei Ünnepségek (NOMUS) részeként holnap, pénteken kerül bemutatásra. Hatalmas médiafigyelem övezi, a város központjában óriásplakát hirdeti, és bemutatása előtt már csaknem elkelt minden jegy négy egymást követő előadásra. Minderről, de nem csak ennek okán Gyarmati Katát, a társulat megbízott igazgatóját kérdeztük.
– Igen, hál' istennek nagy ütemben zajlik az élet, de egyelőre tudjuk tartani a tempót. Nagy megtiszteltetés és öröm volt számunkra már az is, hogy két előadásunkat beválasztották a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiváljára, amit aztán a díjazás megkoronázott, nagyon kedvezően alakult a színház számára. Két olyan különböző zsánerű előadást: az Opera ultimát és a Rosmersholmot vittük Kikindára, amelyek a maguk nemében nagyon értékesek és nagyon komoly művészi munka áll mögöttük. Nagyon büszke vagyok arra, hogy mindkét előadást kellőképp értékelték. Ezenkívül intenzíven, mondhatni lázasan dolgozunk újabb premierünkön. A NOMUS keretén belül mutatjuk be a West Side Storyt, májusban már csak előadásokat játszunk, utána még vár ránk néhány külföldi és hazai vendégjáték. Kisvárdára két előadásunkat válogatták be, ugyancsak az Opera ultimát és a Rosmersholmot, nyáron pedig majd a West Side Storyval turnézunk. Több fesztivál szelekciója még nem zárult le, így megtörténhet, hogy más fesztiválokra is meghívást kapunk.
A lázas munka után tehát jöhet a közönség.
Igen, és itthon is várjuk a közönséget! Megragadom az alkalmat, hogy a színházba invitáljam a nézőt, mert nagyon fontos az, hogy legyen közönsége a színházaknak. Nagy szeretettel készülnek az előadások, ezenkívül a szakmai értékelés is azt bizonyítja, hogy érdemes bennünket választani. Valójában ez a legfontosabb, hogy a közönség és a színház egymásra találjon. Fontosnak tartom, hogy az összes többi színházra is gondoljak, amikor ezt mondom, mert közügy a közönség tömeges bevonulása a színházba. Ez egy vágyálom, ami jó lenne, ha megvalósulna.
Régóta az Újvidéki Színház oszlopos tagja. Új tisztségében vajon másként látja-e a társulat helyzetét?
– Az elmúlt öt év arról szólt, hogy az Újvidéki Színház művészeti vezetői posztján és dramaturgjaként újraismerkedhettem a társulattal. Ugyanis egyetemi tanulmányaim befejeztével azonnal a társulathoz kerültem, és gyakornoki időszakom letöltése után dramaturgként tevékenykedtem. Utána jött egy négyéves budapesti periódus, miután hazahívtak, és azóta művészeti vezetőként dolgozom. Nyilván mindenkiben nyomot hagyott a „kihagyás” időszaka, ami annyit jelent, hogy beértek azok a művészek, akik elutazásomkor még kezdők voltak, új arcok jelentek meg, vagyis folyamatosan töltődött föl az Újvidéki Színház csapata. Talán én is megváltoztam. Mindenesetre haza jöttem, az anyaszínházba jöttem vissza, oda, ahonnan elindult a karrierem. Azóta öt év telt el, ez alatt az idő alatt még jobban megszerettem a társulatot. Azt hiszem, hogy folyamatosan odafigyeltünk arra, hogy ezeknek a művészeknek megfelelő szerepeket és rendezőket hívjunk, és megfelelő darabokat válogassunk. Tehát eddigi tevékenységem is abban nyilvánult meg, hogy gondot viseltem a társulat művészi fejlődéséről. Azt gondolom, hogy ez a legfőbb feladatom továbbra is, hiszen nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire fontos egy társulatnak a gondos odafigyelés. Az igazi művészi fejlődés így jöhet létre, mindenképp oda kell figyelni milyen kondícióban van a társulat, és az alapján eldönteni, milyen irányban haladhatunk.
Ez lenne a folyamatos fejlődés titka?
– Nálunk a dinamikus fejlődés azt hiszem tapintható, folyamatosan azt figyeljük, melyek azok a darabok, kik azok a rendezők, művészek, akikkel az Újvidéki Színház társulatának okvetlenül dolgoznia kell. Vagy fordítva, ki az a rendező, akinek nagyon jól jöhet, hogy velünk dolgozik. Nem hinném, hogy korábban ez erőteljesebben munkálkodott bennem, inkább azt mondanám, hogy most még felelőségteljesebb a pozícióm. Másfél-két hónapja belecsöppentem egy új helyzetbe, s lassan rádöbbenek, hogy nagyon-nagyon felelősségteljes a funkció, különösen abban az esetben, ha ilyen jól működő csapatról van szó.
Elődjének, László Sándornak sikerült az intézmény hírnevét messzeföldön öregbítenie, a társulat művészi erejét megsokszoroznia, sikereket, díjakat halmozni. A léc magasan van, bizonyosan nem lesz könnyű mindezt megtartani, továbbfejleszteni. Körvonalazódtak-e elképzelései a színház jövőjét illetően?
– Azt hiszem, hogy amennyiben alázattal végzem a munkámat, megfelelő odafigyeléssel, energiabefektetéssel, akkor talán sikerülni fog mindezt továbbvinni. Helyzeti előnyöm az, hogy ismerjük egymást a társulattal. Jó lenne tehát ezt a megkezdett utat folytatni, amennyiben lehetséges, beállni azok sorába, akik ezt a munkát nagyon-nagyon jól végezték. Remélem sikerülni fog, és bízom benne, hogy nem lesz törés a társulat életében.
