Nemzeti ünnepünk alkalmából Wischer Johann, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója múlt pénteken Fekete Péter államtitkártól átvette a Bánffy Miklós-díjat a Pesti Vigadóban. A rangos elismerésben azok a személyek részesülhetnek, akik a kultúra és a közművelődés érdekében hosszabb időn át kiemelkedő munkát végeznek.
A direktor urat teendői a díj átvétele után is Magyarországon tartották, ám amint hazaért, azonnal a rendelkezésünkre állt, hogy az örvendetes esemény kapcsán elbeszélgessen velünk. Olyasmiket vitattunk meg vele, mint például: Hogyan éli meg a sorozatos elismeréseket, és miként hatnak ezek a további munkájára a szakmában? Mit jelent számára e legutóbb megkapott díj? A ZMK igen hatékonyan működő vezetőjeként hogyan éli meg, milyen arányban van jelen ebben a szerepkörben a szakmai tudás és a politika? Sajnálja-e, hogy a színpadi szereplésre kevés ideje marad?
Wischer elmondta, immár huszonöt éve van jelen a vajdasági színházi életben, s ezalatt mindvégig arra törekedett, hogy mindennap le tegyen valamit az asztalra és előrelépjen. Különösebben nagy célokat sosem tűzött ki, és amikor a 90-es évek elején elkezdtek beszélgetni szakmai berkekben egy zentai színházról, akkor az óriási álomnak tűnt. Aztán amikor ez megvalósult, természetessé vált abban a pillanatban, mert sokáig készültek rá sokan.
A Bánffy-díj átvételét nagy rohanások közepette élte meg, hiszen egyik nap még az esztergomi bazilika előtt játszották a Zenta 1697 című rockoperát, aztán haza kellett szállítani a táncosokat, utána egyből rohanni vissza, a díjátadót követően már szervezni kellett a dunaszerdahelyi fellépést... E teendők közt kellett lélegzethez jutnia, hogy átérezze, mennyire megtisztelő számára ez az elismerés, ráadásul hitelesíti is az elmúlt 25 évét, hogy megfelelő volt a munkamódszere. Ezúton is köszöni szépen Kásler Miklós miniszternek, Rétvári Bence és Fekete Péter államtitkároknak a díjat.
A folytatást illetően azt gondolja, legalább ekkora energiával és odafigyeléssel kell tovább működni. Ezt a koncepciót, hogy nem csak a „saját utcájukban” gondolkodnak a ZMK-ban, hanem sokkal szélesebben, ezt kell továbbfejleszteni. A kulturális tevékenység nem úgy néz ki, hogy egyszer megcsináltuk, aztán az ott marad ezer évre, hanem folyamatosan kell vele foglalkozni, és akkor beállhat egy jó konstans állapot.
Az aktuálpolitikával és annak a színházra való hatásával kapcsolatban elmondta, annyit foglalkozik vele, mint minden színházigazgató: képben kell lenni, feltérképezni azt. Aktív politikus nem volt soha, és nem is tervez ilyesmit. A színházigazgató menedzseri képességeinek jónak kell lenni, hiszen tudni kell kapcsolatot tartani a társulattal, a közönséggel – és a fenntartókkal is. A kisebbségi színházcsinálás specifikus a működtetését illetően; ő mindenesetre elsősorban a nézővel próbálja megtalálni a közös nevezőt a színház irányvonalát tekintve, és széles skálán mozog, a gyerekelőadásoktól az alternatív darabokig. Mindezekkel pedig tájolnak is, hiszen a színháznak mindenütt közösségfenntartó és -fejlesztő ereje van, mifelénk hatványozottan. Ugyanakkora erőbevetéssel játszanak tehát a tiszaszentmiklósi kultúrházban, mint a budapesti Nemzeti Színházban.
Egy piciny apparátussal működő színház direktorának nyilván kevés ideje jut a világot jelentő deszkákon való szereplésre is, amit Wischer sajnál ugyan, de belátja, hogy igazgatói feladatköre teljes embert igényel. Ugyanakkor az utóbbi három évben már számára is megadatott, hogy időnként mint színész is vállalhat szerepeket, és rendkívül jól érzi magát bennük.
Végezetül a múlt pénteki díjátadóról elmesélte, hihetetlenül gyönyörű és felemelő érzés volt ott lenni. A Pesti Vigadó már önmagában nem mindennapi helyszín a maga pompájával, emellett a műsort is remekül megszervezték, Rétvári Bence pedig fantasztikus szónoklattal nyitotta meg az ünnepséget. Wischer külön örült annak, hogy Fekete Pétertől vehette át a díjat, hiszen mintegy húsz éve ismerik már egymást, és az együttműködésük mindig rendkívül gyümölcsöző volt. A direktor urat az őt mindig támogató családja is elkísérte a rendezvényre, és ezúton is köszöni feleségének, hogy folyamatosan mellette áll a munkájában is és minden komolyabb döntésnél.
