Labdajáték. Isteni, hát tökéletes. Ennek a gömbnek itt tollcsóvája vagyon, sokkal inkább üstökös, mintsem bolyongó bolygó. A Nap útján emelkedik, egyszersmind süllyed, átlobban a csillagmagos égen, ameddig a Föld boldogabbik arcát a fényben füröszti. Fáklyákat gyújt a világéj lidércálmú nyöszögését csillapítandó. Fényétől reményt kapnak, tüzénél melegszenek didergő, aprócska lelkek. Ahol anyja méhéből bődülve előront a bikafejű Rém, ott hamarosan színre lép a vitéz királyfi és a bűvös kardot, gombolyag fonalat felé nyújtó királyleány is. Te csak bízva bízzál – és utadból a sötétség kitér. Így a Nap útjára bizton visszatalálsz.
S valóban: amennyiben az idő illuzórikus voltját tekintjük, akkor a festő Csontváry és a költő Weöres is oda-vissza passzolgatja a labdát, hogy múzsacsókjukat általa egymás homlokára rálehelhessék és profetikus műveik a Napút fényességében világra jöhessenek. És ugyanezt teszi a színművész Szorcsik Kriszta és a bábművész Kiss Ágnes is, akik tollaslabdáznak az előadás nyitó jeleneteiben. Bennem legalábbis akkor a fenti kép fogant, az ódon ház falán pedig megszületett a Mese, majd a falról lemászott, hozzám sétált, végül pedig édeskeserű nyilait a szívembe mind belelődözte.
A páros színházi kísérlete a szó szoros értelmében összművészeti, hiszen az előadást követően költőtársammal az udvaron a csillagok felé füstöt bodorítva találgattuk, kimaradt-e vajon bármi is; végül arra a következtetésre jutottunk, hogy bizony: abszolút semmi. (A darab megálmodói utóbb meg is erősítettek bennünket ebbéli hitünkben.) Az alapvető ölelkezése mellett a költészetnek és a festészetnek, valamint a szín- és bábművészetnek megjelent a zene, a szobrászat, a film, de még a képregény is. Ahogyan a tökéletes idom a gömb, úgy a tökéletes szám az egy. Minden Egy. Ennek kísérletére tett határozottan meggyőző kísérletet a művészpáros, akik úgyszólván alkímiai pontossággal, isteni mértékkel gyúrták egybe a számos – vagy számtalan? – összetevőt tartalmazó napgombócukat, ráadásul az érzelmeket is széles skálán adagolták a könnyeket facsaró fájdalmastól egészen a kacagtatóig. (Ami ugye szintén könnyeket fakaszt – ez egy nedves kor: nappal vér folyik; éjjel bor. Szintén egy költő találó gondolata.)
Mint minden út, úgy a Napé is körbeér. (El ne feledd, ha pokolra jutsz!!) Csontváry elégedett lehet Weöressel és vice versa – ahogyan mi, nézői eme különleges zamatú produkcióval. Mi több: önmagunkkal is, amiért vasárnap este ellátogattunk a Szorcsik Házba, amely első alkalommal volt a színhelye egy bemutatónak. Szurkolok, hogy sok-sok másik kövesse még! Csodálatos a miliője ennek a régi épületnek, mely a színházi körülmények megteremtésének céljából tett átépítések ellenére is igazi Otthon, és ahol – hogy a gasztronómia se maradjon ki a művészetek sorából – még sokáig elbeszélgettünk a premiert követően isteni birspárlatot kortyolgatva.
