Ezen a hétvégén születésnapi rendezvénysorozattal kedveskedik közönségének a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház. Rendhagyó születésnapról van szó, amelyet a KDSZ november 9-e körül tart. Ez a dátum valójában Kosztolányi Dezsőhöz kötődik, ekkor kritizálta őt a magyartanárja az önképzőkörön, hogy a verse tele van magyartalansággal, mire ő visszaszólt, hogy tud annyira magyarul, mint a tanár úr. Folyományaként, Kosztolányit kirúgták az iskolából. Ennek az esetnek a kitűzése jeles dátumként a KDSZ ars poeticájára utal és egy bizonyos diszkontinuitást hivatott jelenteni. Az évekig hátrányos helyzetben levő KDSZ-t 2006 óta vezeti Urbán András:
– Kovács Frigyes harcolta ki azt, hogy ez a színház létrejöjjön, de beszélhetünk Hernyák Györgyről is, aki az első előadást rendezte, vagy Jónás Gabrielláról, aki szintén igazgatta a színházat. Péter Ferenc és Szloboda Tibor igyekeztek egy sajátos, más és művészi értelemben minél függetlenebb színházat létrehozni. Péter Ferenc nagyon küzdött azért, hogy a KDSZ ne legyen mások befolyása alatt, ne a Népszínház stúdiójaként működjön és önálló utat kezdjen el járni, művészi értelemben is. A KDSZ nagyon nehéz helyzetben volt a Népszínházban, folyton függött a repertoárjától. Amikor átvettem a vezetést, egyfajta diszkontinuitást is akartunk létrehozni, és már nem az volt, amit mások elképzeltek. Sikerült fizikailag is függetlenedni. Az volt a legnagyobb dolog, amikor egy pillanatban rájöttünk, hogy a KDSZ független, és attól kezdve valóban egy intézmény lett.
Mióta veszel részt a KDSZ munkájában?
– Előtte is dolgoztam itt, de 2002-ben lettem felvéve rendezőként. Azután ezt a munkahelyet megszüntették, engem pedig művészeti titkárként alkalmaztak. Mielőtt még Szloboda Tibor lett volna az igazgató, gondoltam arra, hogy megpályázom ezt a posztot, de az akkori igazgatóbizottság elnöke, Hernyák György nem igazán támogatta ezt az ötletet. Nem adtam fel. Tudtam azt, hogy ha egyszer átveszem az irányítást, fellendítem ezt a színházat. Ha kell a Népszínház irodájában az íróasztalon csinálunk előadásokat. Szloboda Tibor is küzdött, de négy év várakozásban telt el. Ezután nagyon jó dolog történt. Lovas Ildikó, a város akkori kulturális tanácsosa a KDSZ mellé állt és kiharcolta azt, hogy kapjunk öt munkahelyet társulatalapításra és lehetőséget a Harambašić utcában található terem használatára, amelyet teljesen saját erőből, négy hónapig tartó kitartó munkával 2006-ban megnyitottunk. Itt ki kell emelnem Úri Attilát, akinek a vezetése alatt ezt megvalósíthattuk. Sikertörténet lett, évekig telt házas előadásokat tartottunk, elindult a Desiré villamosa és a fesztivál is. Rengeteget játszottunk más országokban, számos fesztiválon jelentünk meg. Azt azért tudni kell, hogy a színházunk nem magától kezdett el működni. Egész napokat dolgoztunk. Az első Desiréknél már szeptemberben bent éjszakáztunk a színházban. Ki kellett alakítani azokat a mechanizmusokat, amelyekre az újonnan érkező dolgozók ráépülhetnek. Ez egy hosszan tartó és nagyon nehéz munka eredménye. Egy újabb óriási lépés volt – és ebben szintén Lovas Ildikót kell említenem –, hogy az egykori Lifka épület felújítódott, és beköltözhettünk. A korábbi termünk is jó volt, de az egy montázsépület, amelyen átfúj a szél. Most már ott tartunk, hogy sok intézmény tőlünk kér kölcsön technikai felszerelést. Mi ehhez úgy jutottunk hozzá, hogy minden évben pályáztunk valamire és lassacskán összejött egy jónak minősíthető felszerelés. Ez folyamatos munka volt, ami nem megy anélkül, hogy ne fektessünk bele nagy energiákat. És ezt nem mindenki bírja. Nem könnyű szerény fizetésért egész napokat dolgozni. Persze ez nincs egyfolytában így, de amikor közeledik a Desiré fesztivál, akkor mindenki le van terhelve. A nem beavatottak nem is igazán tudják, hogyan működik egy színház, hogyan jön létre egy fesztivál, mennyire összetett, önfeláldozó munkát végeznek az itt dolgozók.
Milyennek látod most KDSZ-t?
– Tagcserékre került sor, ez is hozzájárul ahhoz, hogy a KDSZ átalakulóban van, de továbbra is koncentrálunk egy társulati mag megőrzésére. Itt másmilyen a munka, nyitottabbak vagyunk, több a vendégszínészünk, ezt illetőleg most nagyobb a mozgás a színházban. Továbbra is azt szorgalmazom, hogy a KDSZ szerves kapcsolatban álljon a szabadkai közönséggel. Megérezzük az elvándorlás hatását, és talán épp azok mentek el, akik fogékonyak az ilyen fajta színház iránt. Mindemellett végül is úgy gondolom, hogy a KDSZ érezhetően hozzátett a vajdasági magyar kulturális élethez. Képzeljük csak el az elmúlt éveket és mostanit úgy, hogy kitöröljük belőle a KDSZ-t, Desiréstől.
