Nemrég a 85. évfordulóját ünneplő szabadkai Gyermekszínház adott otthont a Szerbiai Hivatásos Bábszínházak 50. Találkozójának, amely során, a versenyprogramon kívül, a szegedi Kövér Béla Bábszínház Holdodiglan című előadását is megtekinthettük. A Holdodiglan valójában két ősi japán mesét, a bambuszlány és a barackfiú, azaz Kaguja és Momotaró történetét egyesíti. Az előadás a villámok mezejére és az ördögök szigetére is elrepíti a nézőket, a képzeletbeli különleges helyszíneken zajló kalandok szurkolásra ösztönzik a gyerekeket, hogy győzzön a jó és azok legyenek boldogok, akik azt megérdemlik. Az izgalmas, hangulatos és látványos produkció viszont nem csupán a gyermekeknek lehet magával ragadó, hanem a felnőtteknek, és akár a diákoknak is, akik érdeklődést mutatnak a japán kultúra iránt. Az előadás rendezőjével Halasi Dániellel, a vendégszereplést követően beszélgettünk.
* Hogyan esett a választás az előadást képező történetekre?
– Kardos Tünde dramaturg írta meg a szövegkönyvet, ő találta meg ezt a két japán mesét. Autentikusak és a mai napig is nagyon aktuálisak. Ezt a két történetet fűztük össze. Az előadásban nem is annyira a szerelemről, inkább egyfajta összetartozásról, barátságról szerettünk volna szólni. Úgy gondoltuk, hogy a gyerekek ezt közelebbinek érzik, ezt a fajta összefonódást jobban megértik. Megtetszett nekünk az, hogy a történet kiindulópontja némileg akár a Hüvelyk Matyira is emlékeztet. Megismerünk két idős embert, akik gyermekre áhítoznak és a vágyuk csodálatos módon teljesül.
* Az előadás látványvilága magával ragadó. Néhol szinte az animék világát idézi meg. Mit tartottak szem előtt a vizualitást illetően?
– Michac Gábor ebben a vonalban sok képregényt rajzolt, ő álmodta meg ennek a japán történetnek a látványvilágát, nagyon könnyű és jó volt vele dolgozni. Kifejtettem, hogy milyen típusú bábokra gondolok, de az előadás esztétikája Michac Gábor tervezői sajátja, és az ő ötletei alapján valósult meg. Kifejezetten arra gondolatunk és valahogy a próbafolyamat idején is afelé haladtunk, hogy az előadás nagyon tiszta, egyszerű és finom legyen, mert ezekkel a bábokkal csak ilyen egyszerűen és finoman lehet bánni, akkor jutnak igazán kifejezésre, kelnek életre a színpadon.
* Sor került-e valamiféle előkészületre, hogyan hangolódtak rá a produkcióra?
– Sokat néztünk a társulattal kabuki és butoh előadásokat. Tanulmányoztunk különböző japán bábtechnikákat, felvételeket néztünk a harcművészetekről, a szamurájokról és a japán harci legyezőkről. Ezek ihletésül szolgáltak. Mivel nem vagyunk japánok, nem akartunk az utánzás csapdájába esni, túlzott megszállottságot mutatni. Nem akartuk megjátszani azt, hogy japánok vagyunk. Nem akartuk a történetet sem kifigurázni, az tiszteletlenség lenne, hanem megmutatni a tisztaságát, a szépségét és az egyszerűségét. Úgy éreztük, hogy úgymond európai szemmel is nézhető, hogy egy európai gyermek számára is az előadás hangulata, kicsit meditatív közlésmódja nem zavaró, nem bántó és nem idegesítően lassú.
* Készít-e újabb előadásokat?
– Nemrég a Pesti Magyar Színházban volt bemutatóm. Ott teljesen más műfajban mutatkoztam meg, egy musicalt készítettem, életemben először. Megközelítőleg száz emberrel dolgoztam, színpadon és azon kívül, de alapvetően bábos vagyok. Most majd a Békéscsabai Napsugár Bábszínházban következik egy próbafolyamat, ahol Adamik Zsolt Bibedombi szörnyhatározóját visszük színre, azután pedig a kecskeméti Ciróka Bábszínházban készítek egy előadást Ózról, a nagy varázslóról.
* Rendezőként mi mozgatja, mi hajtja?
– A vizualitás, a képi beszéd és a képi látásmód mindig is közel állt hozzám. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezzel foglalkozhatok. Szeretem a kicsi társulatokat, a műhelymunkákat, a családias hangulatú, én úgy mondom: szeretetszínházakat, ahol együtt vagyunk és együtt tudunk gondolkodni. Valamiféle társulati lét mozgat, afelé törekednék, hogy társulathoz tartozzak. Időnként visszatérek csapatokhoz, a szegedi Kövér Béla Bábszínházban ez a második előadásom, az első tavalyelőtt a Hurka Gyurka volt, az egy magyar népmesét dolgoz fel, érdekes formában. Jó ez az ún. rendezői vándorélet is, hogy mindenfelé megfordulok, szeretem ezt is, de nem vagyok annyira önközpontú, hogy csakis a saját elképzeléseimet szeretném megvalósítani. Sokkal jobban szeretnék társulati rendszerben gondolkodni, belül talán arra vágyom, hogy valahova tartozzam.
