Nyári Ákost a közönség kezdetben színjátszó csoportok előadásaiban láthatta, a kezdetektől tagja volt a szabadkai Népkör MMK, Greguss Zalán és Ralbovszki Csaba vezette Fabula Rasa Színjátszó Grundjának. Azután Újvidéken a színiakadémián folytatta a tanulmányait, jelenleg mesterszakra jár és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a tagja. Játszott az Újvilág című előadásban és szerepet kapott a Tesztoszteronban is. Nyári Ákossal arról beszélgettünk, hogy mi vonzotta a színészi pálya felé és most hogyan éli meg járványhelyzet miatt bevezetett intézkedéseket, ami a színházvilág pangását is eredményezte.
Hogyan kezdtél el színjátszással foglalkozni?
– Az akkortájt újrainduló Színitanodába jelentkeztem, persze nem jártam sikerrel, mert még általános iskolás voltam, ők pedig középiskolásokat vártak. Ekkor értesültem arról, hogy a Népkör elindítja a Fabulát. Az első próbáktól kezdve jelen voltam. Először Fából vaskarika címmel készítettünk egy kisebb produkciót, azután az első nagy előadásunk A dzsungel könyve volt, amelyben Buldeót, a vadászt játszottam. Közben nagyon megszerettem a színpadot és arra törekedtem, hogy minél többet megtanuljak a színészi szakmáról. A Kálló Béla vezette színjátszó műhely munkájában is részt vettem, valamint a Lőrinc Tímea vezetésével megalapított Zsebtársulatban is. Nemcsak a tudásomat mélyítettem el, nagyszerű élményekkel is gazdagodtam ezekben a csoportokban.
Miért döntöttél úgy, hogy hivatásszerűen is a színészi pályát választod?
– Már akkor elkezdett foglalkoztatni ennek gondolata, amikor a Színitanodába jelentkeztem, habár igazán még fel sem fogtam, miről is van szó, és mindez mivel jár, de idővel ez a vágyam egyre jobban erősödött. Szerintem mindig is, már gyerekkorom óta színész akartam lenni, habár pontosan nem tudom miért. Láttam előadásokat a szabadkai Gyermekszínházban, de nem emlékszek arra, hogy egyik pillanatról a másikra éreztem volna ezt erős késztetésként. Inkább folyamatosan és fokozatosan érlelődött bennem az elhatározás. Nagy örömömre felvettek az Újvidéki Művészeti Akadémiára Hernyák György és Táborosi Margaréta osztályába, fél évig pedig Berta Csongor helyettesként volt a mesterségtanárunk.
Hogyan teltek az akadémista évek?
– Az első két év még nem annyira a gyakorlatról szólt. Utána elmentünk Budapestre részképzésre. Az is egy nagy tapasztalatszerzés volt, úgymond a mély vízbe lettünk dobva, hat hónap alatt egyszerre hat produkciót készítettünk. Ráadásul távolabb laktunk az egyetemtől, és mindennap oda-vissza egy-egy órát utazni is kellett. Az egy nagyon megfeszített tempó volt. Már nem is tudom, hogyan győztem. Ezek után az Újvidéki Színházban először végzősként, a Puskás Zoltán rendezésében készült Tom Sawyer kalandjai című előadásban játszottunk, amely nagy sikert ért el. Azóta befejeztem az alapképzést, jelenleg mesterszakos vagyok.
A Tanyaszínház előadásaiban is szerepeltél. Az milyen tapasztalatokat hozott a számodra?
– A Tanyaszínház már az akadémia előtt beköszöntött az életembe, amikor Lénárd Róbert a Pajzán históriákat rendezte. Azóta is, hat éven keresztül, minden nyaramat a Tanyaszínházzal töltöttem. Nehéz szavakba önteni milyen az, amikor együtt alkotunk valamit és az visz bennünket előre. Az akadémián remek osztályunk volt, jól kiismertük egymást, néha úgy éreztük magunkat, mint egy nagyobb család. Igyekeztünk megértőek lenni egymással, de tudtunk erősen veszekedni is, olykor törtek a tányérok, meg a bögrék is. Amikor pedig a Tanyaszínházban másokkal is együtt dolgozhattunk, páratlan élmény volt megosztani a tapasztalatokat. A Tanyaszínházas szereplés vonzó lehet azoknak, akik ebben a kemény kihívást látják és ennek próbálnak megfelelni, de lehet hozzáállni pusztán a szeretet oldaláról is. Nálam inkább az utóbbi volt.
Milyen érzés volt eljutni kis településekre, olyan emberek közé, akik talán csak a Tanyaszínháznak köszönhetően találkoznak színházzal?
– Felfoghatatlan. Akkora örömmel fogadtak bennünket, hogy az tényleg nagyon megható volt. Többnyire végigkerékpároztam a turné útvonalát, és egyszer együtt értünk be a traktorral Belo Blatóra (Nagyerzsébetlak-Lízika), ahol kijöttek elénk az emberek és sírtak, mert annyira örültek nekünk, akkora esemény volt ez a számukra. Jó erre gondolni. Jó érzés szeretve lenni.
Hogyan került sor arra, hogy a Magyar Társulathoz csatlakozz?
– Körmöci Petronella, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának igazgatója megkérdezte, hogy játszanák-e a Pass Andrea rendezésében készülő Újvilág című előadásban. Felkeresett azzal is, hogy lennék-e társulattag, mert lehetőség mutatkozik erről szerződést aláírni. Azt feleltem, egy napot gondolkodok, de már akkor majd kiugrottam a bőrömből, és még ki sem értem az épületből, felhívtam telefonon, hogy igen, nagyon szeretnék csatlakozni a társulathoz. Meg is kezdtük Pass Andreával a próbafolyamatot. Az Újvilág egy gondolatébresztő előadás. Nagyon fontos része az utána következő beszélgetés a diákokkal. Azt vettem észre, hogy ez a produkció mást mozgat meg a felnőttekben és mást a diákokban. Nekem nagyon jó volt, hogy újra játszhattam Greguss Lillával, akivel gyerekekként már a Fabulában is együtt szerepeltünk. Ott mindig is nagyon erős volt a csapatszellem, társasággá kovácsolódtunk, és közülük most is többen maradtak cimboráim.
Kipróbáltad magadat elsősorban gyermekeknek szánt produkcióban is...
– Időközben a nagybecskereki népszínházban színészeket vártak a Hamupipőke című előadáshoz. A Hamupipőkében játszani szintén nagyon jó tapasztalatokat hozott, ott én lehettem a herceg és megismerkedhettem a bábszínházas munkával, ami rokonságban áll a képzőművészettel. Ez a vonal mindig is érdekelt, és úgy érzem, megtaláltam magamat benne. Jó emberekkel voltam körülvéve, akik sokat segítettek. A rendező, Lázár Helga, nagyon meg tudta szerettetni velem ezt a fajta színházi kifejezésformát. A gyerekek másfajta közönségnek számítanak, őszinték és közvetlenek, az ő kritikájukat azonnal meghallani. Tervbe lett véve, hogy a Hamupipőkét szerbül is elkészítjük. Egyébként az akadémia előtt a szabadkai Gyermekszínház Kerekperec királyság című előadásában játszottam. Továbbra is a felnőttszínház vonz jobban, de néha jó kikacsintani.
Az Újvilág után a Magyar Társulat Tesztoszteron című előadását kezdtétek készíteni, amely több szereplőt számlál, szinte az összes férfiszínészt. Mit éreztél a próbákon?
– Azok közé kerültem, akikre mindig is felnéztem. Először nagyon megszeppentem. Azután rájöttem, hogy nem félni kell, hanem figyelni. Ellesni tőlük a szakmai fortélyokat, amiket magamévá tehetek és amikben fejlődhetek. A rendező úgy kezelt, mint egy kész színészt, és a kollégák is. Ez nagyon jólesett és ebből is bátorságot meríthettem. Az is jó érzéssel töltött el, amikor megláttam, hogy a honlapon is társulattagként vagyok feltüntetve. Azt azonban meg kell szoknom, hogy már nincs egy évem arra, hogy megtanuljam a szerepemet, csupán néhány hét áll a rendelkezésemre. Küzdenem kell azért, hogy helyt álljak, de ez egy jó fajta kihívás. Ralbovszki Csaba a Fabulában csoportvezető volt, mondhatni a tanárom, most pedig kollégák vagyunk. Ezt is meg kell szokni, neki is, meg nekem is.
Mondhatjuk, hogy a színész a tapsért él. A színházak bezártak. Hogyan érzed magadat most, hogy nem hallod a tapsot?
– Ez egy nehéz helyzet, de csüggedés helyett ebből is meg kell próbálni a legjobbat kihozni. Igyekszem arra használni az időt, hogy még inkább magamévá tegyem a karaktert, akit majd játszok. Ahogyan azt Hernyák György mondta, a színész minden helyzetben az, 0-tól 24 óráig. Ha épp nincs próba, akkor is a szerepen jár az esze. A tapsért él a színész, de ezt ki is kell érdemelni. Most annak van itt az ideje, hogy a megtanultakat elmélyítsem magamban. Ami még érdekel, az a mozdulatok hatása a színházban, ezzel is szeretnék foglalkozni. Ötödévesként monodrámát is készítek, most erre is jobban összpontosíthatok, hogy amikor elkészül, akkor igazán nagyot szóljon.
