Orléans-i fődíja és a brüsszeli Erzsébet Királynő Versenyen elért bronzérme mellett mintegy 15 nemzetközi díjat tudhat a magáénak Kinka Rita, a szabadkai születésű, Újvidéken élő zongoraművésznő, akinek a közelmúltban ítélték oda a hazai klasszikus zenei díjat 2016. legjobb női előadóművésze kategóriában. Két és fél évesen döntött a zongora mellett, ötévesen saját kérésére íratták be szülei a Szabadkai Zeneiskolába, tizenöt éves volt, amikor elhatározta, hogy hivatásául a zenét választja, és az újvidéki Művészeti Akadémián folytatja tanulmányait. Eddig többek között olyan nemzetközileg elismert együttesekkel lépett fel, mint amilyen a magyarországi Bartók Vonósnégyes, a Kodály Vonósnégyes, a Keller Vonósnégyes, a moszkvai Glinka Vonósnégyes, a Ljubljanai Filharmonikusok, a Bajor Ifjúsági Filharmonikusok, a Thessaloniki Szimfonikus Zenekar vagy az Olasz Rádió és Televízió Zenekara (RAI).
A klasszikus zene világát különféle mítoszok lengik körül, amelyek jórészt vasfegyelemről, sok lemondásról és karrier-orientált világnézetről szólnak. Tapasztalatai alapján mi szükséges ahhoz, hogy valaki egy közép-kelet-európai kisvárosból indulva világszerte elismert és díjazott művész legyen?
– Kodály Zoltán szavaival élve a zenei oktatást nem is a gyermek, hanem az édesanyja születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni, vagyis nagyon fontos, hogy a zene a családban éljen, és ezt a szeretetet a generációk átörökítsék egymásnak. Valószínűleg még édesanyám hasában fejlődve hallottam szép éneket, és ez lehetett az első információm a zene világáról. A szeretet a legfontosabb: ha valamit annyira szeretünk, hogy nélküle nem tudunk élni, akkor ez a siker első feltétele, aminek egy zenei karrier esetében a tehetség, rengeteg munka és egy kis szerencse az összetevői.
Repertoárjában számos világhírű szerző műveit játssza szólóban és zenekari kísérettel egyaránt. Mely darabok állnak Önhöz a legközelebb?
– Választani nagyon nehéz, mivel minden ilyen világhírű zeneszerzővel kötött ismeretség külön élmény és privilégium. Életem minden periódusában megvoltak azok a zeneszerzők, akiknek a műveit szívesebben adtam elő – kezdetben ezek Bach, Bartók és Csajkovszkij gyermekeknek szánt szerzeményei voltak. Később, a zongoratechnikám fejlődésével olyan alkotások kerültek előtérbe, melyek előadása magasabb fokú virtuozitást igényel, például Liszt, Rahmanyinov, Ravel és Debussy szerzeményei. Ma a mély zenei tartalmat keresem, és a német zeneszerzők – Beethoven, Schumann, Brahms – művei kielégítik ezt az igényt, de természetesen nagyon szívesen játszom hazai szerzőktől és a 20. század számos irányzatának képviselőitől is. Ennek eredményeként 1996-ban megnyertem a fődíjat a franciaországi Orléans városban megrendezett, 20. századi zongoraművek nemzetközi versenyén, ahol többek között Schönberg, Ligeti, Webern, M. Ohana, V. Mokranjac, Bartók és Kodály műveit adtam elő.
Munkája révén sokfelé megfordul szerte a világban. Idegenben hol érzi magát a legjobban, és miért döntött úgy, hogy mégis Újvidéket választja lakhelyéül?
– Szabadka után – ahol születtem és ahová mindig húzni fog a szívem – Újvidék az a város, ahol a legjobban érzem magam. Imádom az utazást, és a zenének köszönhetően a világ nagy részét bejártam. Ha nem ragaszkodnék Vajdasághoz, akkor legszívesebben Olaszországban vagy Spanyolországban élnék, valami tengerparti városban. A Mediterráneum az emberiség bölcsője volt, és ezen a térségen kívül nem szeretnék lakni.
A legtöbb zenésztől eltérően külföldi fellépései alkalmával nem viheti magával a saját hangszerét. Megterhelő, hogy mindig más zongorához kell alkalmazkodnia?
– Ez mindig zsákbamacska. Kellemes és kellemetlen meglepetések is várják a zongoristákat a vendégszereplések alkalmával. Nagy tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy a művész rövid idő alatt hozzá tudjon szokni az aktuális hangszerhez és a termek akusztikájához. Nagyon ki kell nyitni a fület, hogy olyan zongorahangzást lehessen elérni, ami ki tudja fejezni mindazokat a színeket, amiket a művész az előadásban eltervezett.
Ösztöndíjjal tanult a világ egyik legnevesebb zenei intézményében, a New York-i Juilliard School of Musicban. Voltak/vannak érzékelhető különbségek az európai, illetve a tengerentúli komolyzenei oktatás között?
– Manapság ezek a különbségek nem olyan nagyok, mint például száz évvel ezelőtt. Az amerikai zeneakadémiák tanárai a múltban mind Európából származtak, és folytatták az európai tradíciót.
A régebbi ellentétek a francia, német és orosz zongoraiskolák között ma már minimálisak, úgyhogy a világban valamiféle univerzális pszichotechnikai iskola vette át az uralmat. Ez azt jelenti, hogy az előadás legkisebb részletei először az agyban és az idegrendszerben fogalmazódnak meg, utána az ujjakban és a kézben. Erről nagyon sokat lehetne mesélni, de inkább ne menjünk most bele ilyen részletekbe.
Az újvidéki Művészeti Akadémián is oktat, emellett a Zongoraművészeti Tanszék vezetője. Tanárként milyen elvárásai vannak a diákjaival szemben?
– A tanár arra szolgál, hogy mielőbb átadjon minden tapasztalatot, és megtanítsa a diákot a saját útján járni, önállóan gondolkodni, hogy egyengesse a diákja útját, de azt ne a saját ízlése alapján határozza meg. Ne csinálja meg önmaga kópiáját. Vegye figyelembe minden egyes diákja individuumát. Tanítsa meg a helyes zenei grammatikára, de a zenei tartalmat keresse a diákban. Ösztönözze az állandó tanulásra, az élmények elraktározására, amelyekből majd az előadása folyamán merít. Mikor valakit hallgatunk, legyen az zongorista, más hangszeres előadó vagy énekes, azonnal érezzük, hogy milyen ember, mit élt át az életben, és mennyit tud.
Hogyan tudja összeegyeztetni a tanári és az előadóművészi teendőit? Munkája mellett jut ideje elmenni egy-egy koncertre?
– Szerintem a tanári és az előadóművészi teendők kiegészítik egymást. Egyidejűleg tudatosodik és jelenik meg kristálytisztán az emberben mindaz, amit a diáknak szavakban kifejezve elmond. Sokkal könnyebb elkészíteni egy olyan művet, amit annyira alaposan elemeztünk, hogy a diáknak is képesek vagyunk megvilágítani.
Rendszeresen járok hangversenyekre, és soha nem volt nehéz elutazni, hogy szép előadói élményben legyen részem. Egy zenész nem lehet meggyőző a pódiumon, ha nem jár kiállításokra, színházi előadásokra, nem olvas könyveket vagy nem néz filmeket. Ha nem sétál a természetben, ha nincs ideje barátkozásra és utazásokra. Csak a teljes életet élő zenész életképes a színpadon.
