A zene szerepe az életünkben címmel tartott nemrég ismeretterjesztő előadást a zeneművészet klasszikus és népi hagyományairól mgr. Baráth László zenetanár és mgr. Baráth Emília énektanár a Zentai Alkotóházban, ahol a klarinét és az énekhang harmonikus párosításával szerették volna érzékeltetni a zene lélekemelő szerepét életünkben.
Az előadás apropóján mgr. Baráth László zenetanárral, a zentai Stevan Mokranjac Alapfokú Zeneiskola korábbi igazgatójával és a Zentai Gimnázium korábbi zenetanárával a zene, valamint a zenei nevelés fontosságáról beszélgettünk.
– Abban az időszakban, amikor a zentai Stevan Mokranjac Alapfokú Zeneiskola igazgatója voltam, rendkívül sikeres koncertsorozatokat tudhattunk magunk mögött. Háztól házig vittem a meghívókat, és az ismeretségeim révén sikerült eljutnom egészen a bécsi Staatsoper vagy a római Santa Cecilia zenekara művészeiig, ezért azt az időszakot nagyon pezsgő zenei élet jellemezte, a fúvószenekarról nem is beszélve, hiszen annak újraszervezése után negyven-ötven gyermekkel és fiatallal foglalkoztunk, a zentaiak nagy-nagy örömére. Később, a Zentai Gimnázium zenetanáraként is az volt az elsődleges célom, hogy megmutassam a diákoknak a zenét, illetve azt a gyönyörűséget, amivel az operaházak tudnak szolgálni. Sok gyerek színházat se látott korábban, éppen ezért nagyon sokat jelentett nekik, hogy viszonylagos rendszerességgel sikerült elvinnünk őket, olykor két-három busszal utaztunk egyszerre, és soha egyetlen gyerekkel sem volt semmi probléma, hiszen nagyon élvezték az előadásokat, A sevillai borbélytól kezdve A diótörőig vagy A hattyúk taváig. Ezek az operalátogatások valamiféle tréninget is jelentettek számukra, hiszen előfordult, hogy háromórás előadásokról volt szó, ami manapság, amikor a fiatalok már abba a rohanó és kapkodó világba nőnek bele, amelynek az egyik legfőbb sajátossága, hogy mindent azonnal akarunk, nagy dolognak számít, hiszen már az is kihívást jelentett számukra, hogy leüljenek, és egy helyben végighallgassanak valamit, ami három órán át tart. Ennek ellenére sosem volt gond, sőt nagyon is tetszett nekik, és mindig azt kérdezték, mikor megyünk legközelebb. Nagyon büszke voltam arra, hogy ezt sikerült elérnem, persze, nem volt könnyű, de a lényeg, hogy sikerült – magyarázta Baráth László, aki a zenei nevelés fontosságára is felhívta a figyelmet.
– Azt hiszem, hogy minden közösség életében megvan az, hogy a közönség milyen zenei stílusok irányába nyitott a leginkább, de mindenkor, mindenhol nagyon fontos, hogy törődjünk a közönséggel, hiszen – ahogyan Kodály mondta – a zenei nevelés már kilenc hónappal a születés előtt megkezdődik, bár – ezt már én teszem hozzá – mindenféle nevelés már abban az időszakban megkezdődik. Előfordul ugyanis, hogy a negyvenöt perces óránk alatt nagyobb hatással tudunk lenni a gyerekre, mint a szülő egy teljes hét alatt, és ez nagyon fontos. Mostanában azonban azt látom, hogy ezeket a dolgokat mindinkább próbálják kivenni a pedagógusok kezéből, ami azért jelent óriási problémát, mert semmiféle tudást nem lehet emberi közelség, intimitás nélkül átadni. Ilyen szempontból tehát kijelenthető, hogy az egészségügy mellett az oktatásügy is nagyon beteg itt, nálunk, márpedig ha egy országnak ez a két fontos pillére ingadozik, akkor nem nagyon számíthat semmi jóra. Ahogyan tapasztalhatjuk is, mindjobban elhatalmasodik a korrupció, a dilettantizmus és a hasonló, a társadalom egésze szempontjából rendkívül károsnak tekinthető jelenségek. Pécsett például, amikor még ott éltünk, nem lehetett jegyet kapni a színházba, de említhetném Szegedet is, ahol szintén nagyon nagy az érdeklődés az előadások iránt, ugyanis van, aki törődik a közönséggel – hangsúlyozta Baráth László, aki szerint a zenei képzés is igen sok kívánnivalót hagy maga után.
– Úgy érzem, hogy a zenei képzés során is egyre inkább olyan munkára képtelen embereket nevelünk, mint amilyeneket gyakorlatilag az egész országban. Joggal merülhet fel ugyanis a kérdés, hogy vajon milyen jövő vár vagy várhat itt egy zenészre, hiszen ha valaki álláshoz jut, akkor az akármilyen szinten is teljesít, jó eséllyel ott marad a következő húsz-huszonöt évben. Aztán csodálkozunk, hogy a gyermekeink külföldön keresik a boldogulást, ahol ki vannak téve különböző atrocitásoknak, mert ezt nem tanulták meg, azt nem tanulták meg. Azt hiszem, sokat tanulhatnánk a magyarországi zenei nevelésből, illetve abból a szisztematikus, lépésről lépésre történő oktatásból, amelyet ott alkalmaznak. A mi oktatási rendszerünket borzalmas kapkodás jellemzi, aminek következménye az, hogy a mai gyerekek tizennégy-tizenöt éves korukban többet tudnak, mint a szüleik, érzelmileg viszont éretlenek. Ha feltesszük a kérdést, hogy milyen irányba halad a zeneiskolákban a zenei nevelés, akkor azt látjuk, hogy elsősorban technikai nevelés folyik, hiszen ahány darabot le tud játszani, vagy amilyen gyorsan rakosgatja az ujjait a gyerek, olyan osztályzatot fog kapni, és így jutunk el addig a pontig, hogy olyan tizenhárom éves művészeket nevelünk ki, akik tizenhét éves korukra kiégnek, és nem is akarnak többé a hangszerhez nyúlni. Ha mégis, akkor viszont kimennek külföldre, és részünkre elvesznek. Ha a saját fiamat említem példaként, aki Újvidéken végzett, és soha nem akart elmenni innen, akkor azt kell megállapítanom, hogy a barátai szinte mind elmentek, és bár a technika vívmányainak köszönhetően rendszeresen tartják a kapcsolatot, az korántsem ugyanaz, mint azok a régi sörözések, amikor annak idején Szarajevóban Kusturicával beültünk egy-egy kávézóba, és megtárgyaltuk a világ dolgait, vagy elmentünk a jobbnál jobb koncertekre – fejtette ki Baráth László, hozzátéve, mindig is az volt a célja, hogy sikerüljön elérnie azt, hogy a zene alkotóeleme legyen az emberek életének, ne csupán – ahogyan fogalmazott – dekorációs eleme.
– A zene rendkívül fontos szerepet tölt be abban, hogy hogyan érezzük magunkat. Jómagam például rendre visszatérek Csajkovszkijhoz, hogy jól érezzem magam. De említhetném a Bartók rádió kiválóbbnál kiválóbb válogatásait is, hiszen a feleségemmel alig várjuk, hogy eljöjjön a szombat, amikor a Metropolitan Operából a leghíresebb művészek előadásában csendül fel egy-egy opera, amit szájtátva hallgatunk végig, úgy érezve magunkat, mintha ott ülnénk New Yorkban, a Metropolitan nézőterének második sorában. Úgy vélem, a zene ma nem tölti be társadalmunkban azt a szerepet, amelyet be kellene töltenie, de hangsúlyoznom kell, hogy nem a zene van kátyúban, hiszen a zene főnixmadárként túl fog élni és ki fog heverni mindent, hanem a társadalom van krízisben. Ha megnézzük, hogy mit csinálunk, lépten-nyomon azt látjuk, hogy harcolunk a mindennapi létünkért, próbáljuk elhessegetni magunktól a minket körülvevő politikai hercehurcát és az állandó szemfényvesztést. Nem igaz, hogy ennek így kell lennie! Nem igaz, hogy a fél országnak a létminimum alatt kell élnie! És mindeközben ott keressük a szórakozást, ahol egy kicsit felengedhetünk, ahol megfeledkezhetünk a napi problémákról. Ilyen szempontból nem meglepő az sem, hogy a fiatalok folyamatosan menekülnek a valóság elől, aminek következményeként rendre megjelennek életükben a járulékos problémák, az alkohol, a drog és a hasonlók. Mindezzel ellentétben joggal merülhet fel bennünk a kérdés, miért beszélnek olyan egészségesen a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató műsor szereplői, amit jómagam is ámulattal figyelek, azt remélve, hogy a népzene és a néptánc előbb-utóbb talán visszakerülhet abba a pozícióba, amely lehetővé teszi, hogy újra odafigyeljenek rá az emberek, hiszen ott van benne az a közelség és az a közvetlenség, amelynek az emberi kapcsolatainkat is jellemezni kellene – magyarázta Baráth László. Elmondta, hogy feleségével együtt nemrég maguk is csatlakoztak a zentai Délibáb Művelődési Egyesület vegyes kórusához, amellyel Bodor Anikó által gyűjtött népdalokat dolgoznak fel és adnak elő, aminél szebb ajándékot – ahogyan fogalmazott – talán nem is kaphattak volna az élettől.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
